Kim Dzsongil hivatalos életrajza szerint a vezér 1942. február 16-án született egy titkos katonai táborban, a Koreai-félsziget legmagasabb pontján, a misztikus Pektu-hegyen. Születését a legenda szerint egy éneklő fecske jósolta meg, és egy kettős szivárvány illetve egy új csillag jelezte érkezését az égen – olvasható a Kitekintő.hu-n.

A Kim Dzsongil bemutatja című könyvben Paul Fisher közöl még néhány részletet a koreai vezér legendáriumából. Eszerint amikor az újszülött felsírt, hangja messzire visszhangzott a japán megszállás ellen küzdő felkelők táborában, amire a partizánok kisiettek sátraikból, megölelték egymást, és dalra fakadtak. Életrajza szerint Kim Dzsongil háromhetesen már járt, nyolchetesen pedig beszélt. A legenda szerint háromévesen besétált egy osztályterembe, és tintába mártott ujjaival összekente az oda kifüggesztett Japán-térképet, aminek hatására az ellenséges szigetországra minden idők leghatalmasabb tájfunja csapott le. Tízéves korában pedig megkapta apjától az ország kulcsait, vagyis két vörös szövetbe bugyolált fegyvert, amivel állítólag nagyapja küzdött a megszállók ellen.

Ezzel szemben szovjet források szerint a későbbi vezér valójában egy évvel korábban, 1941. február 16-án született a Szovjetunióban, ahol apja, Kim Ir Szen a többnyire kínai és koreai menekültekből álló 88. szovjet lövészdandár 1. zászlóalját vezette. Az eredetileg Jurij Ilszenovics Kim nevet kapó Kim Dzsongil születési évét a Múlt-kor szerint valószínűleg azért kozmetikázták, hogy ez édesapja harmincéves korára essen – ennek ugyanis a koreai kultúrában nagy jelentősége van. Paul Fisher szerint az 1941-es születésből csak 1982-ben lett 1942, ami miatt a koreaiaknak két egymást követő évben is meg kellett ünnepelniük vezérük 40. születésnapját.

A Kim család akkor került Phenjanba, amikor a második világháború befejeződésével Észak-Korea visszanyerte függetlenségét Japántól. Az iskolai évek sem egyértelműek: a hivatalos életrajz szerint Kim Dzsongil általános- és középiskolai tanulmányait Phenjanban végezte, külföldi szakértők azonban azt írják, hogy a vezér Kínában tanult, hogy biztonságban legyen a koreai háború ideje alatt. Az elkényeztetett, céltalan, katonáskodástól megóvott fiúra apja sokáig nem is tekintett lehetséges utódként, csak akkor, amikor már a harmincas évei közepén járt – írja Fisher.

Szerinte az egész legendáriumot Kim Dzsongil találta ki, aki filmes élményeiből jól tudta, milyen erejük van a mítoszoknak. Alapként jól bevált toposzokat húzott elő, megkeverte néhány klasszikus paradigmával, majd a különböző verziókat éveken át érlelte. A történet bizonyos elemei már a hetvenes években feltűntek a hivatalos propagandában, aztán a nyolcvanas években újraírtak őket, míg végül 1984-ben be nem kerültek Kim Dzsongil hivatalos életrajzába. 1995-ben még egy kicsit felfrissítették, ekkor került bele a hegyi városka, Szandzsijon neve is, ahova onnantól kezdve zarándokutakat indítottak a frissen felhúzott “eredeti” kunyhókhoz.

Gyermekori legendákért nekünk sem kell messzire menni

Huszadik századi vezéri gyerekkorok átírásához persze nem kell messzire menni, még ha a Kim Dzsongil-i mítoszhoz hasonlót a hazai államszocializmus történetében nem is találni. Sőt, jóval kevesebb is soknak bizonyult az első hivatalos Rákosi életrajz megírásával 1951-ben megbízott Réti László munkájában; a könyv megjelentetését az utolsó pillanatban le is fújták – írja Apor Balázs a Hagiográfia és kommunista vezérkultusz: Rákosi Mátyás életrajzai című tanulmányában (Forrás: Mindennapok Rákosi és Kádár korában).

Bár ennek okai Apor szerint nem ismeretesek, a szöveg közelebbi vizsgálata után elképzelhető, miért döntöttek így: az írót helyenként úgy elragadta a fantáziája, hogy a vezérmítosz szinte nevetségessé vált. Főleg a fiatal Rákosiról szóló leírások voltak mosolyt fakasztóak. Az a történet például – írja Apor -, amikor Rákosi egy ültő helyzetben felfalja a szüleitől kapott élelmiszercsomagot Londonban, mert nincs pénze kifizetni a vámot, inkább a vezér falánkságát sugallja, mint állítólagos nyomorát. Azok a leírások pedig, amelyek a szegénysorban élő, gyermek Rákosi cipőből kikandikáló lábujjairól szólnak, vagy a szerző állítása, miszerint Rákosi tanította meg az 1912-es munkástüntetés résztvevőinek az Internacionálét, további abszurd elemekkel gazdagítják az életrajzot.

A második világháború utáni, 9-10 éveseknek készült tankönyvek tanmeséi is alaposan kiszínezett formában mutatták be a gyermek Rákosit, kiemelve a későbbi pártvezér szorgalmát és tehetségét, amelyekről iskolaéveiben tett bizonyságot. Minél korábban kötelezte el magát valaki az eszmének, annál jobban érződött, hogy nagy áldozatokat vállalt érte – mutat rá Kovács Éva a Vezérekről, példaképekről gyermekeknek – A sztálinizmus tankönyvei című cikkében. Több tankönyv is említést tett Rákosi részvételéről a századelő diákmozgalmaiban, természetesen nem egyszerűen jelentéktelen harcosként. A régi találkozások közé tartozott az „ifjú költővel”, József Attilával való megismerkedése is. A vezérkultusz kiiktatására a tankönyvekből – annak ellenére, hogy a magyar pártvezetés már 1953-ban élesen elítélte a „személyi kultuszt” – csak 1956 után került sor.