Az emlékház üzemeltetője már a látogatás elején megjegyezte, hogy a kiállítás összeállítójaként különös figyelmet fordított a József Attila gyerekkorával kapcsolatos tévhitekre. E bejegyzés ezek egyikével, József Attila gyermekkorának egy ellentmondásos részletével foglalkozik, nevezetesen, hogy terrorizálták-e a kis Attilát (Pistát) Öcsödön?

József Attila – miután édesanyja nagyobbik nővérével együtt leadta őt egy menhelynek – két évet töltött Etelka húgával “lelencként” Öcsödön. A helyiek azt sérelmezik, hogy a költő itt eltöltött évei nyomán Öcsöd bűnös városként vonult be az irodalomtörténetbe. Olyan helyként, ahol a kis Attilát szadista nevelőszülei és “csizmás” iskolatársai rendszeresen verték, és ahol a műveletlen helyiek lepistázták őt, csak azért, mert nem ismerték az Attila nevet. Nem nagy dolog, mondhatnánk, az öcsödiek mégis nagyon komolyan veszik, és többévtizedes munkájuk fekszik e történet cáfolásában.

Pedig maga József Attila is lesújtóan emlékezik az őt befogadó családról a Curriculum vitae-ben: “Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, a létezésemet vonták kétségbe.” Vagy ahogy egy 1936-os interjúban nyilatkozta a már súlyos beteg költő: “Gyermek voltam, alig látszottam ki a földből … Ezeknek az időknek emléke kitörölhetetlenül megmaradt bennem.” A Szabad ötletek jegyzéké-ben ki is mondja, hogy rossz volt: „Öcsödön rossz volt, kellett volna két kis ló, …kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza – minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelő apámhoz…”

Ezzel szemben – hallgatom az emlékház vezetőjének előadását – József Attila nővére, Etelka visszaemlékezése szerint Attilát Öcsödön mindössze kétszer verte meg Gombai Ferenc, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy a József-gyerekek nevelőintézetiként voltak ott; a gazda azokért a cselekedetekért valószínűleg saját gyermekeit is ugyanúgy megbüntette volna. “Gombaiék rendes emberek voltak; volt szántójuk, egy kis konyhakertjük, két disznójuk, két lovuk, egy szekerük, de nem fuvaroztak vele” – idézi Etelkát Szabolcsi Miklós József Attila pályakezdése című művében, és hasonlóan nyilatkoztak később a szomszédok, rokonok és más helyiek is. Eta később így összegezte az itt töltött két évet: “Meg kell állapítani, hogy Gombaiék igen rendesen viselkedtek, s szerettek minket.”

Egészen más tónusban ír az öcsödi verésekről a lelenckedésből kimaradt nagyobbik nővér, érdekes módon épp a fent – másképp – idézett Etelkára hivatkozva: “Az öregember nem szólt semmit, csak ment és ostorral jött vissza. Megsuhintotta az ostort. A rövidnyelű ostor hosszú szíja rácsavarodott a kisfiú derekára. A vénember visszarántotta és mérhetetlen gonoszságában tovább suhogtatta az ostort. A szíj vége csattanva harapott a meztelen lábakba, körülkanyarodott a puha kis hason, a hát vékonyka bőrét hasogatta. Az égre hangzó csattanások ütemére Attila ropta az iszonyú táncot, kis kezét szeme elé szorítva, kiszolgáltatottan, védtelenül, hang nélkül, nyögés nélkül, lélekzet nélkül.”

Az, hogy az itteni gyerekévek “öcsödi terror”-ként vonultak be az irodalomtörténetbe, egyrészt a költő érzékenységével és később sem sokkal könnyebb életútjával, másrészt nővére, Jolán – aki nem is volt Öcsödön – visszaemlékezéseivel magyarázható, mutatott rá előadásában Jordán Ágnes emlékházvezető. Valachi Anna József Jolán, az édes mostoha című könyvében részletesen is ír azokról a csúsztatásokról és szándékos hazugságokról, amelyekkel József Jolán öccse életrajzát, A város peremén című, a második világháború után kiadott regényében pártközelibbé tette. Ennek egyik fő szála Rákosi a költőre gyakorolt jótékony hatása volt, de ebben a könyvben jelenik meg az egyébként nagyon szegény Gombai gazda léhűtő pipásként, a hároméves József Attila pedig osztályellentéteken elmélkedő kisgyerekként. Ha összehasonlítjuk József Jolán 1941-es József Attila élete illetve 1950-es A város peremén című művét, az egyezőségeken kívül azonnal kiszúrhatjuk az utólag kiszedett mondatokat, illetve a betett finomságokat. Előbbiben Jolán még leírja, hogy “húgom első elemibe járt, amikor Öcsödre kerültek Attilával. Emlékei ezidőről elmosódottak. Amit tud, egy-két ‘kimagasló’ esemény az ott töltött esztendőkből, csak a képzeletet támasztja alá. Attila keveset beszélt erről az időről.” Utóbbiban ilyen elhatároló-képbehelyező részlet már nincs, Jolán már úgy ír az Öcsödön történtekről, mintha maga is ott lett volna. Sőt, a második világháború utáni verzióban már többre emlékszik, mint a háború előttiben, ebben József Attila – jó kiskommunista módjára – például már képes elkülöníteni az egyes embereket: “… az emberek már nemcsak nénik és bácsik, már felfedezte, hogy különböznek egymástól. Az egyik csősz, meggyfa kampósbottal, a másik bajuszpedrő szagú tekintetes úr. Az egyik asszony kaskával, a másik napernyős kisasszony. A kosárfonó csontos kezével egész nap bújtatja a vesszőt, a kovács már hajnalban ott áll bőrkötényben az üllőknél és emelgeti a csendülő kalapácsot. A nagygazda csizmasarkon támogatja a ház sarkát és napestig pipál. A kocsmáros kövér, a piócahalász sovány. A tekintetes úr kocsin veri fel a port. A csendőrök párosával sétálnak, kakastollasan, vállukon puska. A parasztok fáradtan ballagnak haza alkonyatkor, vállra vetett kapával. A puska csöve fenyegetőn mered az égnek, a kapa vasa a földre néz.”

Egyszóval a visszaemlékezések igen ellentmondásosak, mutat rá Szabolcsi Miklós József Attila pályakezdése című művében. Az öcsödi tartózkodás Etelka minden cáfolata ellenére úgy maradt meg József Attila emlékében, mint “a legnagyobb idegenség, a legszörnyűbb megaláztatás, a kivetettség időszaka, mint mértéktelenül kemény munkáé s a nem-érdemelt büntetéseké, a megszenvedett veréseké.” Szabolcsi maga is úgy véli, hogy valószínűleg az öcsödi élet tényeinek komorabb leírása a hitelesebb, még akkor is, ha későbbi leírásaikban Attila és Jolán kissé eltúlozzák az elszenvedett sérelmeket. Szerinte Gombaiék nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak, kegyetlenebbek vagy szadistábbak a többi nevelőszülőnél, még csak kulákok sem voltak, csupán gondokkal küzdő fuvaros-középparasztok. És igazat ad Jolánnak, aki szerint ha Öcsöddel lezárult volna Attila megpróbáltatásainak sora, talán nyomtalanul elmerült volna a feledésbe, de a későbbi ismétlődő megaláztatások felfokozták az első élményt is.

A fotóért köszönet Bíró Csongornak.