nemes barna, helszinki

Nagyon örültem, hogy ezt megtaláltam, mert már évek óta tervezgetem, hogy kikutatom a családfámat és nagyon jó támpontot adtál nekem ehhez azzal, ahogy leírtad a módszreket is, és elmagyaráztad miért döntöttél így vagy úgy.
Amúgy meg meglevenedtek nagyanyám meg egyéb idősebb női rokon sztorijai a régi szép időkről. Az én apukám kisebbségi szerb Lórévről, ami egy nagyon kis falu a Csepel-szigeten, pravoszláv templommal, szerb tanítási nyelvű általános iskolával, no, meg a ‘kultúrház’, persze. Szóval nagyon tanulságos volt nekem ezt elolvasni, hiszen nagyon sokszor szegezik nekem a kérdést, hogy és és akkor most szerb vagyok-e vagy magyar? És akkor én is belekezdek egy ilyen hosszadalmasabb történeti mesébe.

Még a nevek ide-oda változgatásához annyit tennék hozzá, én is úgy tanultam, hogy a papoktól függöt, hogy milyen hangzásúra változtatták a családnevet, de ezzel mindig is akadtak problémák, még a mai napig is! Ma viszont már sokkal fontosabb ez, az adminisztirációba vétel szempontjából. De simán el tudom képzelni, hogy ugyanúgy ahogy nekem magyarosították a bolgár családnevemet és keresztnevemet magyarra (Kristóf Kamilla lettem egy hivatalos levélben… minden tiszteletem a postásé, hogy végül megtalált), ugyanez előfodulhatott már ez előtt is, csak az emberek gyakran nem is tartoták annyira fontosnak, a hivatalos adminisztráció csak nyűg, nem számított.

Még egy utolsó névhez kapcsolódó sztori:
1989-ben megszületett az unokaöcsém, és mikor nagybátyám ment, hogy megmondja a nővérkének mi a neve a gyereknek, akadtak problémák. Történetesen a kisfiút Szinisának akarta elkeresztélni, de a nővérke nem akarta beírni, mert ő még ilyen nevet az életben nem hallott. Nagybátyám elővette a személyijét. Bár töredelmesen beismerte a nővérke, hogy ezt a nevet sem hallotta még, aztán nagy ímmel-ámmal úgy tett, mintha meggyőzte volna a nagybátyám.
Így történt, hogy az unokaöcsém, néhány hétig Szilvia volt…

Jo volt ezt olvasni!