marabuA közhiedelem szerint a világháború idején virágkorát élte az árulkodás, az elkövetők számáról azonban máig nincsenek megbízható adatok. Ráadásul, mint azt a HVG négy, a korszakban különböző státusban lévő ország – Csehország, Franciaország, Németország és Magyarország – példáján is tapasztalta, mindenütt meg vannak győződve arról, hogy náluk különösen sok volt a mószeroló. Franciaországban például számos bejelentés telefonon érkezett, kutatni viszont csak a helyi hatóságoknak küldött leveleket lehet, mivel a náci megszállók különféle hivatalainak archívumai megsemmisültek. Mindenesetre a becsült milliós számok helyett legfeljebb 150–500 ezer feljelentőlevél születhetett, több tízezer személy tollából. Németországban a Gestapo és a bíróságok iratai jórészt fennmaradtak ugyan, de egyszerűen nincs pénz arra, hogy az összeset átfésüljék ebből a szempontból. Még bizonytalanabbak az anonim feljelentésekkel kapcsolatban Csehországban; a történészek itt legfeljebb annyit mondanak, hogy valóban „sok” ilyen volt, de hogy mennyi, arra vonatkozóan ma már a levéltárakban sem fognak adatokat találni. A közhiedelemmel ellentétben a feljelentések céltáblái nem kizárólag a zsidók voltak. Franciaországban azért sem, mert ott körülbelül 300 ezer zsidó állampolgár élt. Jóval nagyobb számban kaptak értesítést a hatóságok ellenállókról, kommunistákról, valamint a rendszer ellen hőbörgőkről, fegyverrejtegetőkről vagy a BBC adásait titokban hallgatókról. Akárcsak a francia kutatók, több német történész is úgy látja: a Harmadik Birodalomban az árulkodások jelentős részét nem politikai meggyőződés diktálta, hanem személyes bosszú vagy üzleti érdek.

Sehol sem kapott a Gestapo annyi feljelentőlevelet, mint 1944-ben Magyarországon – ezt a „köztudott tényt” történeti tanulmányok, harcos publicisztikák és politikai beszédek egyaránt visszhangozták, jószerével 1945–1946 óta – mutat rá keretes anyagában Murányi Gábor. A tömeges spicliskedésről szóló városi legenda forrásaként Karsai László történész Stern Samu emlékiratát jelöli meg. Noha a közvetlenül a háború után papírra vetett visszaemlékezés teljes terjedelmében csak fél évtizede látott nyomdafestéket, a benne foglaltakra a magyar zsidóság hányattatásainak első krónikása, Lévai Jenő már 1946-ban „megbízható adatként” hivatkozott. A könyvről könyvre vándorló állításnak azonban hiányoznak a tárgyi bizonyítékai, a hatóságokra zúduló feljelentőleveleknek csak töredéke maradt fenn a levéltárakban. „Persze, az első napokban elárasztottak bennünket feljelentésekkel (…) De ami a mennyiséget illeti? Nos, ez a szokásos volt” – cáfolta a „közkeletű tévedést” 1981-ben a svájci emigrációban élő Gosztonyi Péter történésznek adott nyilatkozatában a budapesti Gestapo-különítmény parancsnoka. Magyarország helyezése tehát a „feljelentőversenyben” források híján ma még eldönthetetlennek látszik.

Illusztráció: Marabu / HVG