Így is készültek oknyomozónak csúfolt cikkek a korai Kádár-korszakban – Horváth Sándor Kádár gyermekei című könyvében lerántja a leplet a szocialista botrányújságírásról.

A bulvársajtónak a szocializmusban sem csupán az emberek szórakoztatása volt a feladata, hanem elhitette az olvasókkal, hogy a „feltárt” botrányok révén átláthatják, befolyásolhatják a társadalmi folyamatokat – írja Horváth Sándor könyvében. A bulvár megjelenésére a „tiszteletre méltó” sajtónak két válasza volt: egyrészt bírálta a szenzációhajhászásra törekvő új vetélytársat, másrészt a magát tisztesként ábrázoló újságokban is megjelentek a lokális pletykákat országos botrányként ábrázoló írások, követve a krimikre jellemző narratívát.

Az újságírók ugyanis rájöttek, a szórakoztató műfajba sorolható krimi segítségével szocialista tanmeseként is elő lehet adni a történeteket, tehát propagandacélokra is felhasználható. Egy ilyen írás a morális tanulságokat úgy közli, hogy a közönség igényeit is kiszolgálja, ezáltal sokkal hatékonyabb. Ráadásul, mivel e cikkek a bizonytalanságra és szorongásra építenek, egyben erősítik a rend iránti vágyat is. Azáltal, hogy a sajtó rendszeresen társadalmi problémaként ábrázolt egy jelenséget, hozzájárult egyrészt egy adott jelenség problémaként való kezeléséhez, másrészt a mindennapi beszédtémák depolitizálásához.

Horváth rámutat: a lehetőségek jobb kiaknázása érdekében a rendőrség rendszeresen együttműködött a sajtóval. Ez mindkét fél érdekeit szolgálta. A hatalom a sajtónak csepegtetett kitalációkon keresztül kriminalizálta többek között a politikai őrizeteseket, amivel egyben legitimmé tette a mindenhol jelen lévő rendőrséget. Másik oldalról, újságírói szemszögből nézve: a sajtómunkások „exkluzív” információkat – nem ritkán folyamatban lévő büntetőügyek iratait – kaptak a rendőrségtől. Ezekből a forrásokból születtek aztán azok a botránysztorik, melyek a rendszer tabuinak számító politikai kérdéseket ugyan nem boncolhattak, mégis nagyon népszerűek voltak azidőtájt.

A botrány önmagában nem botrány: egy társadalmi probléma akkor válik problémává, amikor a nyilvános diskurzusban problémaként kezdik el kezelni – véli Horváth, aki könyvében példákkal is illusztrálja, hogyan működött akkoriban a botránygyártó gépezet. Az egyébként nem bulvár Népszabadságnál a Kék fényből ismert Szabó Lászlónak volt a legtöbb botránypere a lapnál. Horváth úgy véli, Szabó közreműködése nélkül az általa feldolgozott témák valószínűleg lokális pletykák maradtak volna. Cikkei egy része jóval közelebb állt a krimi narratívájához, a „tényfeltáró újságíró” szinte detektívi szerepben tetszelgett sokszor. Perbe fogott anyagai felépítésében közös volt, hogy helyi esetet ábrázolt botrányként, majd az elbeszélésmód szerint “nyomozásba” kezdett. A szerző ellen indított pereket végigolvasva azonban kiderül: Szabó sokszor már a megírás kezdetén ismerte a tettest, mivel bűnügyeknél az újságírók nem ritkán rendőrségi nyomozati anyagokból dolgoztak. Az efféle „tényfeltáró” újságírás egyrészt biztosította a rágalmazás alóli felmentést, másrészt a cikkek a „tettesek” pellengérre állításával a hatalmat szolgálták.

Egy „botrányos válásról” szóló cikk például így kezdődik: „Egy idősebb asszonnyal ülök az eszpresszóban, nem volt hajlandó bejönni a szerkesztőségbe. Közelebb hajol, úgy beszél halkan, hogy a szomszéd asztaloknál se hallják.” Amikor azonban az érintett pert indított az ügyben, az újságíró így védekezett a bíróság előtt: „Nem A.-né mondta el a cikk tartalmát, én nem találkoztam vele eszpresszóban, keretjellege volt ennek a jelenetnek, amely ilyen esetben megengedhető (…) Nem tartottam szükségesnek, hogy utánajárjak az elmondott történetnek, mert nevet nem tudtam, sem munkahelyet, tehát nem is tudtam volna, hogy ki az a személy, aki után érdeklődnöm kell. Tehát cikkem első szakasza az csak általam kitalált. Erkölcsi mondanivalót akartam kibontani ebből a cikkből, azért adtam neki ezt a keretet.” Szabó azzal is indokolta cikke születését a per során, hogy előtte már sokat foglalkoztak a témával a lapnál, ezért ő is keresett egy ilyen anyagot.

Az eset jól mutatja: a hatvanas évek első felében a válások – melyek száma már az 50-es években is magas volt – azért váltak hirtelen „társadalmi problémává”, mert a hivatalos diskurzus azzá tette őket. A botrányt okozó cikkekben az volt a fontos, hogy az olvasók azonosulni tudjanak az áldozatokkal, illetve hogy megtalálják azokat a „tetteseket”, akiket az olvasó hibáztathat.

• Velünk vagy ellenünk: honnan ered Rákosi híres mondata?
  Mindenki ismeri Rákosi hírhedt mondatát arról, hogy mi van azzal, aki "nincs velünk" (ha valaki mégs...
• A Klauzál téri Kádár-legenda
  Egyetemista voltam, amikor egy városszociológiai túra során tanárunk először megmutatta a belpesti K...
• Árulták-e a testüket a gyesen lévő anyukák a presszókban?
  A frissen megjelent Kádár leányai című könyvben is feltűnik a Falfúró című filmben ábrázolt szóbeszé...
• A szurkoló, aki leültette Puskást
  Egy jópár éve a listámon lévő legenda után nyomozva 40-es, 50-es évekbeli Népsportokat lapozgattam a...
• Kádár NEM államférfi
  Murányi Gábor sajtóbakis sorozata folytatásában egy 1974-es esetről számol be az őszi Múlt-kor magaz...