“Jogtipró ázsiai söpredék… / Tíz átkos század óta élősködtök, / Mint vérszomjas poloskák e hazán” – citálta egy „ismeretlen” poéta magyarellenes klapanciáját a budapesti képviselőházban egy román nemzetiségű honatya, Alexandru Vaida-Voevod 1907. április 8-án. E magyargyalázásáért „semmi bántódása nem esett” – olvasható számos jobboldali internetes portálon, ahol is ezt az esetet a Trianonig vezető engedékeny liberális politika mintatörténeteként tálalják.

Lőrinc László HVG-ben megjelent cikkében azonban rámutat: a história közelebbről nézve némiképp másképp fest. Az ominózus napon a képviselőházban az Apponyi Albert kultuszminiszter által beterjesztett törvénytervezetet tárgyalták. Ebben az a kitétel is szerepelt, hogy négy év után minden iskolás köteles vizsgát tenni magyar nyelvből. Az ország lakosságának 46 százaléka akkoriban nem magyar ajkú volt; az őket képviselő nemzetiségi honatyák a sérelmesnek talált törvény fölötti szavazást túlbeszéléssel próbálták megakadályozni. E taktika részeként hangzott el Vaida-Voevod sokat emlegetett, és alighanem szándékosan félreértett hozzászólása.

Az előzményekhez tartozik, hogy orvostanhallgatóként Vaida megdöbbenve olvasta az 1893-ban megjelent Győrffy József Politikai Szatírái című könyvecskét s benne A Mokányok című verset a „kaszakerülő” és „hálátlan” román „csürhe táborról”, mely a magyarokat „a veszélyben mindig elhagyta”, s „legyilkolt nők” maradtak nyomában. A torockói fűzfapoéta verse nemcsak Alexandru Vaida, hanem öccse, Ioan haragját is kiváltotta, olyannyira, hogy a versezményt A Magyarok címmel átfaragta. Az első négy sorból például („Gézengúz nép valátok kezdet óta, / Azt sem tudtátok, honnan jöttetek, / Csak annyi áll, hogy ennek a hazának / Egy ellenséggel több lett veletek”) hármat változatlanul átvett, csak a negyediket cserélte le „Ádáz ördögeivé lettetek”-re. Tizennégy évvel később, az iskolázás körüli vita kapcsán Vaida-Voevod szónoklata második órájában ezt a két verset citálta, mégpedig szakaszonként váltogatva. A szemlézést azzal kommentálta, hogy a még kiadatlan válaszköltemény bemutatja, „mi fog kikelni abból, ha majd a románság jobban tud magyarul, mint ma”, ezért azt javasolta, hogy az iskolai magyarosítással szemben inkább „szüntessék meg azt a kölcsönös ellenszenvet, amelynek elriasztó példája ez a két költemény”. Ahogy az esetre Alexandru Vaida-Voevod emlékezett:

„Valamennyien fel voltunk háborodva, különösen amiatt, hogy az új taktika bevezetése éppen a vasárnapi újságokban tükröződött. Hétfőn én következtem szólásra. Vasárnap délután leültem írógépemhez, hogy elkészítsem a másnapi beszéd időrendi vázlatát és hogy az iskolákban folyó magyarosítás ellen drasztikus példát nyújtsak, elhatároztam: párhuzamosan felolvasom A Mokányokat, Györffy versét, illetőleg A Magyarokat, amely csakis olyan, előttem ismeretlen, romántól származhatott, aki a magyar iskolának köszönhetően tökéletesen ismeri a magyar nyelvet. Javában másoltam a verseket, amikor Lenica és Lencica benézett hozzám. Bármennyire idegen volt is nekik a magyar nyelv, a versek címe láttán mindketten úgy vélték, hogy rossz sugallatra hallgatok. Arra intettek, kerüljem beszédeimben az agresszív hangot. Én azonban azt válaszoltam: “Ne legyek agresszív? Majd én megmutatom nekik! Amit tőlem kapnak, azt nem teszik ki az ablakba!” Másnap elmondott beszédem nem egészen két órát tartott. Másfél óra után a terem szinte teljesen kiürült. Ekkor rátértem arra, miért haszontalan dolog erőltetni az iskolában folyó elmagyarosítást: “E politika egyetlen eredménye, hogy a román, ha megsértik, mivel ismeri a nyelvet, magyarul válaszol vissza. Ennek elriasztó példájaként idézek két költeményt”. (Felolvastam Györffy könyvének címét és kiadóját, majd hozzátettem, hogy a könyvvel együtt jutott birtokomba a válasz is, amely névtelen ugyan, de csakis romántól származhat.) Ezzel szakaszonként olvasni kezdtem hol az egyik, hol a másik költeményt. “Elég volt, hagyd az ördögbe!” — jegyezte meg izgatottan Vlad, én azonban folytattam. Az elnök felszólított, hogy hagyjam abba, én pedig hadarva igyekeztem a szöveg végére érni. Bevett szokás volt a Házban, hogy a gyorsírók abbahagyják a jegyzetelést, amikor a szónok idézetet olvas föl, mert a kérdéses szöveget elkérik tőle, és a megfelelő helyre bemásolják. Mihelyt befejeztem, most is elkérték az idézett szövegeket, így a két verset is. Alighogy beszéde végére ért, a szónok a teljes szöveget kézhez kapta, úgy, ahogy azt a gyorsírásos jegyzőkönyv alapján a gépírónőknek lediktálták. Ez az iroda hibátlanul működött. A gépiratot egy gyorsíró elolvasta, kijavította benne az esetleges szórendi, nyelvi stb. hibákat, ezt követően az öreg irodafőnök elvégezte rajta az utolsó ellenőrzést, majd átadta a szerzőnek, akinek jogában állott a szövegen javítani és módosítani. Ha valakinek nem állott módjában, hogy átnézze saját szövegét, vagy lemondott erről, akkor beérték a gyorsírói iroda által végzett javításokkal. Az egész műveletnek estig le kellett zárulnia. Az éjszaka folyamán az ülés egész gyorsírásos jegyzőkönyvét kinyomtatták. Így ezeket késedelem nélkül, az első reggeli vonattal szét lehetett küldeni az ország minden sarkába, mint a Hivatalos Közlöny mellékleteit.”

Másnap aztán kitört a botrány. Justh Gyula házelnök napirend előtt bejelentette: „a jegyzőkönyvbe gyalázkodó vers került”, ráadásul csalárd módon, mivelhogy szerinte Vaida-Voevod a szinte kiürült teremben eredetileg halkan és csak részben olvasta fel a magyar vért forraló sorokat. (Ez, mint a fenti idézet is mutatja, annyiban igaz is volt, hogy Vaida – ahogy az máskor és másoknál is szokás volt – a verseket átadta másolásra a gyorsíróknak.) Ezért – szögezte le a házelnök – a naplót „a történtek szerint korrigálni kell”. A Szlovák, a Román és a Szerb Nemzeti Párt kapacitálására a botrányokozó másnap a plenáris ülésen megkövette a parlamentet. A képviselőház végül elmarasztalta Vaidát.

Lőrincz szerint tanulmányba illő, hogy az évszázaddal korábbi Vaida-Voevod-skandalum miként lényegült át hamis legendává. A szálak alighanem Papp József és Barabás Endre Epizódok a románság történetéből a magyar uralom alatt című 1932-es kötetéig nyúlnak vissza. Az „adatgyűjtemény” ugyanis már a fentebb ismertetett körülmények nélkül idézte A Magyarok első szakaszát, mint amit „Vaida-Voevod Sándor képviselő 1908 őszén” felolvasott. Ezt az aktuálpolitikai mondandót vette át – a hibás dátummal együtt – az 1975-ben meghalt Bíró Sándor székely történész. Mindehhez még azt is hozzátoldotta – Kisebbségben és többségben című, 1989-ben Bernben megjelent kötetében –, hogy Vaidának nem esett bántódása. E legenda azóta is háborítatlanul és cáfolatlanul bolyong, immár a világhálón is, többek között a publicista Bayer Zsoltnak köszönhetően, aki egy nyílt levélben is felhasználta az idézetet.

Fotó: fortepan.hu