Szálinger Balázs Zalai Passió című eposzában mutatott rá egy gyerekkorában hallott helyi legendára, a székely-zalai rokonságra. “Amiről én hallottam gyerekkoromban, Erdélyben nem nagyon, aztán az egyetemen, történelem illetve antropológia tárgyaknál előkerült. Megkérdeztem egyszer egy professzorasszonyt, aki nemhogy nem volt meglepődve, de azt mondta, ő is azt tanítja, hogy egy egységnyi székely ment Őrségbe (illetve “megcsinálni Őrséget”), kilenc egység ment Székelyföldre. A falunevek nagyon hasonlóak (Íjász, Csatár, Lovászi, Zalalövő, Felsőőr, Alsóőr), a tájszólás is (Erdélyben azt hitték róla, hogy affektálom a helyi akcentust – közben pedig csak 19 éves voltam, és nem kopott le rólam a hazai), a faluszerkezetek is” – írta megkeresésemre válaszolva Szálinger.

„Sose félj te öcsém, ha Atilla, a székely
mondja neked. Hírlik, Zala földjén székelyek élnek,
s innen ered Kolon elfeledett neve is. Ha te testvér
vagy, kötelességünk seregünkkel az…” – ám belegajdult
székely Atilla a szóba, s a pultról úgy lefolyott, mint
ökrök nyála az ökröknek szájárul a nyárnak
szemtelenül gatyaromlasztó derekán. Kolon István
néhány percet várt, hogy a sánta Atilla talán egy
konkrétommal is él, hogy az ősi Bakonyt milyen úton
kellene visszacsatolni, de székely Atilla a durmót
úgy hajtotta, ahogy nagyapámat a némberek. Így hát
hetyke kalapját homloka éléhez boronálván
búcsút monda a szépivü tájnak, az útravalót bár
Kézdin hagyta, a büszke rokonság zálogaképpen.”

“Megmarkolván nyomban rendet szelt a sorokban,
s ég fele nézett. Ott jött sánta Atilla, a székely!
Hosszan kígyózó seregét levezette az égből,
porzott egyre az égbeli ösvény. És a rovásírt,
hév üzenettel szépre diszített zöld lobogót, jól
megcélozva a dombot, a templom előtti vitézek
lába elé lendítvén kurjantott fel a délceg,
birkakötésü Atilla. A kisszámú kolonézek
megragadák zászlójukat, és hetykén felemelvén
szintén kurjantának: „Lásd, magas Isten, a szétszórt
székely meg kolonéz nép közt még él a rokonság!”

Megkerestem Zsoldos Attilát, az Árpád-kori magyar történelem szakértőjét, aki szerint a székelység a 12–13. század fordulója táján kezdett megtelepedni a mai Székelyföldön (a folyamat eltartott vagy egy évszázadig). Korábban a Kárpát-medence számos más pontján tudunk kimutatni székely településterületeket, ezek egyike a mai Őrség (illetve tágabb értelemben Nyugat-Magyarország). Annak bizonyítékai közé, hogy a székelység egy része korábban az Őrségben élt, bizonyos nyelvjárási sajátosságok, illetve a helynévanyag egy része sorolható. Nincs ugyanis egységes székely nyelvjárás, mutat rá Zsoldos, a mai székelység által beszélt nyelv más sajátosságai a Kárpát-medence más tájaira utalnak. Így tehát az bizonyosan állítható, hogy az Őrségnek és a székelységnek valóban van köze egymáshoz, ám ezt a kapcsolatot kizárólagosnak feltüntetni (kizárva például a korai székelységre utaló baranyai, Pozsony környéki, bihari adatokat), tévedés lenne.

Hasonlóan ír a kérdésről Egyed Ákos történész is A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig című művében. Szerinte Magyarországon a székelyek a mosoni, pozsonyi részeken, továbbá az Őrségben és az Őrvidéken, a Temes-Alduna térségében és Bihar megyében éltek. Az itt élők nyelvi anyagában sok olyan reliktum van, ami csak a székelységnél figyelhető meg – idézi Benkő Lórándot Egyed. Az egyik elmélet szerint a hasonlóságok a korábbi együttélésre utalnak, s feltehetően valamikor – talán a 10. században – a honfoglalás folyamán szakadtak el egymástól. László Gyula ennek ellentmondva úgy véli, hogy a nyugati határvidékre inkább az egységes székely tömbből telepítették a határőröket.

A legendának tehát történelmi alapjai vannak, és az erre alapuló kapcsolat a zalaiak és a székelyek között hagyományosan igen szoros. “Zalában például sokkal jobban odafigyelnek Erdélyre: a mai Zalai Hírlapban biztos, hogy van megint egy oldalas interjú valamelyik erdélyi pappal vagy akárkivel. Nagyon sok zalai városnak van testvérvárosa Erdélyben, gimnáziumi cserekapcsolatok vannak – sokkal inkább, mint az ország többi megyéjében” – nyilatkozta egy korábbi interjújában Szálinger. És valóban, csak egy példa a zala.hu oldalról: “Felvetődött, hogy felkutatják a megyénkbeli székely emlékeket. Zala a történelmi Magyarország határmegyéje volt, így már a honfoglalás után telepítettek erre a területre székelyeket határvédelmi feladatokkal. Göcsej és az Őrség lakossága, nyelve és a Székelyföld közti rokonságot már sokan megállapították és a mai napig kimutatható. A témához kapcsolódóan egy közös, székely-zalai szakácskönyv kiadása is felmerült.”

És a végére valami teljesen más, de szintén Szálingerhez kapcsolódóan. “Nos, a városi legenda szerint az új pamfletben magára ismert egy fővárosi kerületi önkormányzat (ahol korábban a szerző dolgozott), és igyekszik felvásárolni a fellelhető példányokat. Ha ez igaz, a szerző tanulhat valamit arról, hogy a jó témaválasztás hogyan hozhat megalkuvás nélkül üzleti sikert… ” – olvasható egy kritikában, amire reagálva Szálinger csak ennyit mondott: “Sajnos megkaptam a kimutatást… Hát nem.”