Folytatva a legendák a kortárs magyar irodalomban című sorozatot, ma ismét egy Cserna-Szabó novellát olvashattok, a szerző és a Magvető jóvoltából teljes egészében – a Puszibolt című könyvből.

RÓMAI VAKÁCIÓ

runaway“– Nekem az anyu kurvára ne magyarázza, hogy az aput a törköly nyuvasztotta ki, mert igazából minden azokkal a szájbakúrt ereklyékkel kezdődött – mondta Anna, és beleszívott sötétbarna italába.
– Az apuék akkoriban csinálták az autópályát, és a dúrógép valami csontokat kotort elő a földből. Aztán jöttek a régészek, találtak köveket is, a köveken írást, és addig-addig törték a hülye fejüket, míg azt sütötték ki, hogy a csontok Szent Péter alkatrészei. És akkor elindult az a rohadt hajcihő. A régészek fele a nyakát tette rá, hogy Péter csontjait találták meg, a másik fele meg kibaszott ideges lett, hogy már hogy a szarba lennének a Péter csontjai, mikor azok Rómában vannak. Merthogy ott ölték meg ezt a Pétert, állítólag fejjel lefelé szögezték rá egy keresztre, ami szerintem azért bőven geciség. A papok meg hol az egyik, hol a másik pártra álltak, egyáltalán nem lehetett tudni, igazából mit is gondolnak. De ez a kavarodás még nem is lett volna akkora gáz. Legalább pörgött kicsit a város. A gáz az volt, hogy az apu teljesen bekattant ezen az ereklye-mizérián. Minden este szónoklatba fulladt a családi vacsora. Az apu felállt a székre, hadonászott a villával, és azt ordibálta, hogy Péter a miénk, a mi városunké, s ha kell, ő még a pápához is felmegy, ha a beszari papok nem képesek elintézni, hogy végre hivatalosan mondja ki az egyház, mi vagyunk Szent Péter városa. A fater valahogy sajátjának érezte a csontokat, ami nem is csoda, hiszen mégiscsak az ő vállalata túrta elő az ereklyéket a földből. A vége az lett, hogy az anyu hiába csitította, hogy ne ártsa bele magát az ügybe, hiszen ő csak egy kispályás művezető, egy fostalicska beosztott, mi köze neki az egészhez. Az apu hajthatatlan volt. Megmakacsolta magát a hülye barom. Gyűjtésbe kezdett az öregem, és pár hónap alatt össze is jött a lóvé az útra. Az emberek szívesen adakoztak, mert azt remélték, ha mi leszünk Szent Péter városa, akkor beindul a turizmus, és dőlni fog a lé. És az apuból valóságos hős lett. Azt a felhajtást látni kellett volna, amikor a szürke Daciánkkal elindultunk a főtérről, a Szentháromság-szobor mellől. Több százan búcsúztattak minket, virággal és konfettivel dobálták az autónkat, és sűrű „Vivát Badar Antal!” kiáltások közepette indultunk el az Örök Város felé. Jól emlékszem, tavasz volt, kibaszottul sütött nap, az apu arca bevörösödött az eperpálinkától, harcsabajsza csillogott a zselétől, izmai feszültek a rácsos atlétatrikó alatt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott az izgalomtól. Mellette az anyu ült, soha nem láttam ilyen kurvára szépnek. A haja frissen dajerolva, a szeme vastagon kifestve, szeplős nyakában a péteri fordított kereszt, tulipánmintás nyári ruhát viselt, hozzá piros tűsarkút. Mi hátul ültük: a nagyi, a húgom meg én. Az apu először hallani sem akart arról, hogy a nagyi is velünk jöjjön, azt mondta, a nemzetközi diplomácia nem templomszagú vénasszonyoknak való. De aztán az anyu végül meggyőzte, mégpedig azzal, hogy ha a nagyit is visszük, akkor rá is felvehetjük a valutakeretet. Soha nem csipáztam a családi kirándulásokat. Kibaszottul nem bírtam. Az apu mindig benyomott, az anyu sápítozott, a nagyi eltűnt, a húgom bőgött. De ez az út gyönyörűen kezdődött. Az anyuék az esküvőjükről beszélgettek, mi pedig hátul zsoltárokat énekeltünk nagyival. Az apu még azt is megígérte, hogy fürödni fogunk a tengerben, sőt, ha marad az adományokból, vesz nekünk egy ikerkazettás magnót. Szóval életemben először minden flottul ment. Csak nagyi lett egyre büdösebb. Már Jugóban is folyt róla az izzadtság, meg kicsit remegett, és ilyen poshadt szaga volt neki, mint a penészes meggybefőttnek, de mire Bolognába értünk, már énekelni sem akart. Csak nézett maga elé bután, mint aki fel sem fogja, hogy életében először külföldön jár, ráadásul rögtön olaszban. Disznó vicceket meséltünk neki, amiért mindig kurvanagy pofont kaptunk tőle, de most taslit osztani se akart az öreglány. Csiklandoztuk, de ő csak mereven bámulta az anyu dajerolt frizuráját. Rendületlenül bambult maga elé, mintha fizetést kapna érte. Aztán megálltunk egy benzinkútnál, és az apu kiabálni kezdett vele, hogy most már tényleg menjen el vécére, mert elviselhetetlen a bűz a kocsiban. De a nagyi erre se válaszolt. Akkor már sejtettük, hogy valami kurvára nincsen rendben. Az anyu, aki főnővér, megnézte a nagyi pulzusát, és utána akkora hisztit csapott ott a benzinkúton, mint állat. Ugyanis a nagyi teljesen meg volt halva. Annyira, hogy kicsit sem élt. Az anyu ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal forduljunk vissza, mert a nagyit magyar földbe akarja eltemettetni. De az apu meg kibaszottul bepipult, hogy az anyu anyja miatt ő nem fogja feladni élete célját, nem futamodik meg az utolsó pillanatban. Meg hogy neki mindig csak betett a rohadék anyósa, most az egyszer nem fog. A benzinkút mögé parkolt, ott átrakta a nagyit a csomagtartóba, és indultunk tovább. Az anyu meg úgy bőgött, mintha megverték volna, elkenődött a szemfestéke meg a rúzsa, úgyhogy leginkább egy másnapos vámpírra hasonlított. De az apu megmondta, előbb elintézi a pápánál az ereklyék dolgát, csakis aztán jöhet az idióta nagyi ügye, aki még meghalni is csak a legrosszabbkor tud. És az anyu akkor még jobban sírt, mikor az apu azt mondta, hogy a nagyi már úgyse siet sehova. Éjszaka értünk Rómába, de az anyu hiába magyarázta az apunak, hogy éjjel úgysem fogadja a pápa. Az apuval nem lehetett beszélni, teljesen gáz volt, a Vatikánhoz hajtott, az Angyalvár mellett egy kis utcában lezárta a járgányt, kézen fogott bennünket, és mentünk a pápai palota felé. Persze a gárdisták rögtön elhajtottak minket a picsába, még a környékről is. Az apu totál kiakadt, teljesen bekattant, neki akart menni a gárdistáknak, szét akarta tépni őket a puszta kezével, de aztán lenyugodott, és összeszedte magát. Azt mondta, jó, akkor a kocsiban alszunk, és reggel majd újra próbálkozunk. De mikor visszamentünk abba az utcácskába, ahol az autót hagytuk, a Dacia sehol. Aztán végignéztük a szomszédos utcákat is. Reggelig jártuk a sötét Rómát. A húgomnak folyton pisilnie kellett, az apunak reszketett a bajsza az idegességtől, az anyunak meg úgy ömlött a könnye, hogy reggelre átázott a tulipános ruhája. Soha nem láttam olyan kövérnek és randának. Úgyhogy az anyu hiába vetít nekem, hogy az aput a pia vitte el. Ismertem a baromarcú apámat, a szesz hamarabb döglött volna meg tőle, mint ő a szesztől. Az aput a szürke Dacia ölte meg, ami a római vakációnk után minden éjszaka a házunk felett körözött, akár valami kibaszott varjúsereg, és azt károgta: Badar Antal, engedj ki!
– Ez fix – mondta Anna, kiszívta az utolsó korty bacardikólát a pohárból, édesen böfizett, rágyújtott, és már ott sem volt.
Jött-ment, akár egy tóparti látomás.”

A felmenők holttestének bizarr kezeléséről több szóbeszédet ismerünk. A fenti novellában felhasznált, világszerte mesélt történetnek magyar változata is ismert – mutat rá Dobos Ilona a Paraszti hagyomány, városi szóbeliség című könyvében. Ebben a nagymama váratlanul meghal egy siófoki nyaralás során, és mivel a család ragaszkodik az otthoni temetéshez, szőnyegbe csavarják és hozzáerősítik a Trabant csomagtartójához. Hazafelé betérnek egy presszóba, de míg odabent tartózkodnak, a szőnyeget nagymamástul ellopja valaki. Dobos szerint a történet európai eredetű, és a tengerentúlon is európai bevándorlók terjesztették el.

A sztori üzenete az azt feldolgozó Dégh Linda folklórkutató szerint az el nem temetett holttesttől való félelem. A snopes.com szerkesztői rámutatnak, hogy akármelyik verziójáról is van szó a történetnek, a nagyi sosem egy szeretett, elismert családtag. A hozzátartozók nem az őket ért veszteség miatt bánkódnak, hanem leginkább azon idegeskednek, mit csináljanak a nagyi hullájával.

Itt az UL-en két másik híres holttestes történettel is foglalkoztam már: az egyik a Hogyan ettük meg a nagymamát? című legenda, a másik pedig a Rumban ázott diplomata története.