“Tilinkó (a tér felé mutat): A pincéjükben, most derült ki, börtönt építettek. Annyi folyosója van, mint egy valódi rókalyuknak, de úgy képzeld el, hogy négy-öt emelet mélységben, lent a tér alatt… Valóságos labirintus. Bunkerek meg alagutak, öregem, dugig tömve olyan emberekkel, akiket ti évek óta halottnak hisztek.
Kacsa: Mese.
Meszena (élvezi a fokozást): Nem mese az, gyermek. Van ott egy sósavval teli kád, azt úgy hívják, hogy fürdő. Abba ültetik a szabadságharcosokat, ha nem vallanak… És van egy hatalmas húsdarálójuk, abban tűnnek el a foglyok, hogyha vége a dalnak… Onnan indul a csatorna, amelyik a Dunába torkollik, abban csordogál az emberpép.
Szigeti: Mi erre a bizonyíték, ha meg nem sértem, mester?
Meszena (találékony): A horgászok szerint a torkolatnál a legjobb a fogás.
Szigeti: Ez a tér icipicit messze van a Dunától…
Meszena: Megoldják.
Bakator: A szomszéd házak lakói panaszkodnak: nem tudnak aludni, még a másodikon is hallani a sikoltozást, az óbégatást.
Tilinkó: Nemsokára a kékek fognak óbégatni odabent.”

Legendavadászat című könyvünkben Litván György, Tulipán Anna és Gosztonyi Péter történészek munkái alapján mi is megpróbáltuk rekonstruálni a Köztársaság téren történteket. A pártszékház 1956. október harmincadikai ostroma a délelőtti órákban kezdődött. Az ÁVH-sok az épületből remekül ráláttak a térre, lőttek a felkelőkre, járművekre, még a sebesülteket menteni próbáló vöröskeresztesekre is. Az egyenlőtlen küzdelmet végül a székház felmentésére küldött tankok döntötték el – a felkelők javára. Hogy miért történt, hogy a páncélosok az épületet vették tűz alá (valójában ennek felszabadítására vezényelték ki őket), máig tisztázatlan.

“Pócs: Csak egy kérdés. Gondoskodtatok menekülési útvonalról?
Surányi: Ühüm. Itt, a színpad mögött van egy csigalépcső.
Pócs: Ahonnan a pincébe lehet lejutni, az, ugye jól mondom?
Surányi: Ja-ja-ja, onnan meg a hátsó udvarba.
Pócs: Emelet magas fal választja el a szomszéd udvartól.
Surányi A fal mellé létrát állíttattam.
Pócs: De hát onnan is lőnek, az ég szerelmére.
Kis szünet
És a vészátjárók a pincében?
Surányi: Passz.
Pócs: És ha ezek megszorongatnak minket, akkor mi lesz?
Surányi: Nem tudom.
Pócs: Nem tudod. Volt itt valami háború, nem? Ha háború volt, légó is volt, ha légó volt, légópince is volt, és ha volt, akkor van is, mert a ház egyelőre még áll, és a pincében ott vannak az átjárók a Rákóczi úti házak felé, az ég áldjon meg.
Surányi: Azokat, úgy tudom, befalazták.
Pócs: Surányi, nem azért mondom, de egy délelőtt alatt kibonthattátok volna az összes összeköttetést… Gyerkőcök, zöldfülűek. Ez lett volna a reggeli torna. Honnan is jutott volna eszedbe? Hány éves vagy te?
Surányi: Huszonhárom.
Pócs: És szeretnél még egyszer ennyit élni? Hát akkor? Jó nagy barom vagy… Meg az egész díszes ÁVH-s bagázs. A diverzánsokat nyakon csípni, abban nagyok voltatok… A Római-parton hajkurászni a csajokat, az igen, az megy, de hogy mi a harcászat, arról halvány fogalmatok sincs.
Surányi: Az a harcászat, hogy az ostrom előtt valakik eltüntetik a térről a tisztiiskolásokat? Az a harcászat, hogy rajtunk kívül mindenki elpályázik innen?… Hadd legyek én csak zöldfülű, de hogy maga a bajtársaim becsületébe gázoljon, azt kikérem magamnak. Mert a honvédség, az ugye mindig a helyzet magaslatán. Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal?… A tankokról meséljen, Pócs elvtárs. Ezek a magukéi.
Pócs: Azokat lepénzelt ügynökök vezetik. (Ordít) Előre nézzünk, magunkkal törődjünk, Surányi. Közös nevezőre kell jutnunk, hogy megoldást találjunk…
Surányi: Értem én. Különben vége.
Pócs (lecsillapodva): Mennyi időbe kerül, míg áttöreted a falat, hm?
Surányi: A mieink szorgalmas fiúk. De minek fáradjanak fölöslegesen, amikor pont az a hír járja a téren, hogy titkos kazamaták vannak alattunk?… Ugyan, árulja már el, főnököm, miért nem azokon keresztül menekülünk?
Pócs: Áruld el te, a hírek szerint ti üzemeltetitek a céget.
Surányi: Micsoda rossz vicc ez. Hagyjuk magunkat legyilkolni, amikor ott van az a prímán kiépített egérút.
Pócs: Nem, fiam, az a vicc, hogy nincs ott az egérút.”

Amikor az ÁVH-s védők maroknyi csoportját az épületből kivezették, odakint elszabadult a pokol. Falnak állítottak és kivégeztek csaknem tíz embert, másokat ütlegeltek, felakasztottak, hullákat gyaláztak meg. Az ostrom előtt a székházban százötven ember tartózkodott, harminc-negyven védő elő is került. A többiek – Gosztonyi Péter hadtörténész szerint – civilként kisétáltak a környező házakból az utcára és hazamentek, vagy hátsó udvarról hátsó udvarra mászva érték el a Rákóczi úti házakat, és onnan távoztak. Valaki vagy valakik azonban bedobták a Köztársaság téren még az esti órákig ott tartózkodó tömeg közé a „hírt”: az ávósok elbújtak, a pártházból titkos alagút vezet a Köztársaság tér alatti bunkerba.

Akkoriban még élt a közkeletű mese az emberek fejében, hogyan másztak elő a föld mélyéből a német katonák Kőbányán, akkoriban kezdődött a metró építése, s persze a kommunista államhatalomról is minden démonit el tudott képzelni a feldühödött tömeg. Mindebből a masszából keletkezhetett, hogy az ÁVH-sok az előző napok során túszul ejtett foglyaikkal ott rejtőzködnek a tér alatt. (Ezzel szemben Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója szerint a szóbeszéd a bunkerről és az oda zárt fiatal felkelőkről már napokkal előbb megjelent a téren, sőt talán ez volt a csata elsődleges kiváltó oka.)

Hatalmas ásatások kezdődtek, eleinte csak kéziszerszámokkal, később még napokig erőgépekkel túrták a tér különböző pontjait. Egyes gödrökkel tíz méter mélyre is hatoltak, de semmit nem találtak. A tömeg ragaszkodott a tévképzethez: jól esett a szimbolikus ellenségre a mélybe rejtőző, remegő férgekként gondolni. Mindez – amellett, hogy megőrültek érte a nyugati tudósítók és főleg fotóriporterek – arra is jó volt, hogy útjára indítson egy legendát. Eleinte csak afféle patkánylyukról, menekülési útvonalról beszéltek, későbbi értelmezések szerint azonban a kazamatákban sötét dolgok (kínzások, vallatások, gyilkosságok is talán) is folytak.

Gosztonyi Péter Papp László építészmérnöktől kapott leveléből megtudhatjuk: a mérnök a tervezőket személyesen ismerte. „A forradalom alatt felkerestek a titkos alagutak miatt. Sem a tervek, sem a tervező és a statikus nem tudtak semmi ilyesmiről, pedig más esetben (például Rákosi villájánál), ha nem is mi terveztük a földalatti részt, de megkaptuk a Belügyminisztériumból a kijárataik helyét.” Azaz a tervezőknek sincs tudomása a bunkerekről.

De a józan észnek is ellentmondana egy kijárat nélküli odú telepítése, hiszen, ha akkora a vész, hogy a pártállam egyik központját támadják, joggal feltételezhetjük: a vezetők nem elbújni, hanem elmenekülni akarnak. Ha pedig a titkos megsemmisítő börtönökre gondolunk, még ha szükségesnek látszott is volna a létrehozása, miért pont egy irodai munkákra berendezkedett pártszékházban építették volna ki a második „Andrássy 60.”-at? De talán a legmeggyőzőbb bizonyíték: az 1956 óta eltelt ötven évben – beleértve a rendszerváltozás utáni időket is – nem találtak bunkert a Köztársaság tér alatt.

“Továbbra is sötét. Ütemes kopácsolás hangja a mélyből, mintha egy föld alatti akna betonfalán koppanna meg a csákányok vasa
Hang 1 (Nikkel): Csak egyszer, egyetlen ponton nyissuk meg a labirintust, akkor már könnyebb az egész tekervényt felgöngyölíteni.
Hang 2 (Mérő): De mi van, hogyha nincsen labirintus?…
Hang 1: Akkor nagyon megszívtuk, akkor nagyon-nagyon megszívtuk… De ki miatt szívtuk meg? Ki találta ki ezt az egész sületlenséget?
Hang 2: A sikernek sok apja van, a kudarc pedig árva.
Hang 1: Oké, tegyük föl, hogy magának van igaza, és semmiféle titkos pince nincsen… Az egész történet fantazmagória. Fontos volna, hogy lezárjuk az ügyet, de hogyan csináljuk ezt úgy, hogy ne kompromittáljuk magunkat?
Hang 2: Pofonegyszerű. Először is odaviszi az embereket az első gödörhöz, aztán a másodikhoz, aztán az ikszedikhez. Ott bebizonyítja, hogy semmiféle hangot nem lehet hallani. Ugyanezt végigcsinálja az újságírókkal, akik szépen megírják, hogy az égvilágon semmiféle alagút nincs. Érthető vagyok?
Hang 1: Az ötlet nem rossz, de sajnos hasznavehetetlen. Akkora a hisztéria, hogy a saját szemüknek se hinnének. Nekünk presztízskérdés, hogy legyenek kazamaták… Ez az ügy már régen túlnőtt az ország határain. Muszáj fúrni tovább.
Kigyulladnak a fények
a szóvivő hangja „Hanem a múlt mindig jól alakul.„
S ha bíráink szeszélye úgy akarja:
Az egyetlen történet szertehull
Ezerkilencszázötvenhat darabra.”

A tragédia teljes szövege elérhető a Holmi oldalán.

További képek a Köztársaság téri ásatásokról.

Fotó: fortepan.hu