Az első megkeresések kimentek, a szerzőktől két dolgot kérdeztem: dolgoztak-e már fel műveikben tudatosan városi legendákat, illetve – és ez még érdekesebb – tudnak-e olyan esetről, amikor egy általuk kitalált történetet kezdtek el mesélni úgy, mintha az valóban megesett volna valakivel. Tehát olyan esetekről, amikor írói fantáziájuk életre kelt, és a fikció megtörtént esetként mesélve vált népszerűvé. A leggyorsabban Cserna-Szabó András válaszolt, s három olyan novellájára hívta fel a figyelmem, amely városi legendából nőtte ki magát. Íme az első, a szerző engedélyével.

A kenguru-ügy

„Asszem, kedden volt, igen, múlt kedden délután, hogy elhatároztuk. Felültünk a repülőre, és szerdán már ott is voltunk. Csillapíthatatlan vágyat éreztünk arra, hogy felfedezzük a világot, és erre a legjobb kiindulópont Ausztrália. Az ember ne öregedjen meg úgy, hogy egyhelyben ül, vakarja a hasát, és semmit nem látott. Szóval így kerültünk Ausztráliába. Ott az első dolgunk az volt, hogy béreltünk a fiúkkal egy dzsipet. Négyen voltunk, nem bérelhettünk biciklit. Persze az autóbérlésnél mindig kell valami zálogot adni, készpénzt vagy bármi értéket. Hát otthagytam letétbe az autómat. Jó, tudom, kockázatos dolog, de hát a kalandért mindent vállaltam. Beültünk a dzsipbe, és nekivágtunk Ausztráliának. Te, hát azt látnod kellett volna! Lejöttünk a sztrádáról, és teljesen kietlen utakon autóztunk. Félelmetes volt és felejthetetlen. Olyan, mint a sivatag vagy a sztyeppe, csak éppen ez az ausztráliai táj volt. Akartam telefonálni, de hát ott egyszerűen nincs térerő. Semmi sincs, egy fa, egy marék fű, egy szikla sincs, nemhogy térerő. Életünkben először éreztük a fiúkkal, hogy nem huszadrangú vidéki kispályások vagyunk, hanem valódi férfiak. Olyanok, akik nem félnek az ismeretlentől, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, akik nem elégednek meg a középszerrel, hanem a teljességet szomjúhozzák. Hidd el, fantasztikus érzés volt, valami olyasmi, amit Villám Will érezhetett, amikor a Dalton-fivérek nyomába eredve nekivágott a vadnyugatnak. De Villám Will akármilyen férfi és hős, ő mégis csak egy képregény-figura, tőle nem olyan nagy kunszt a heroizmus. De tőlünk! Végtére is, mi hús-vér férfiak vagyunk, akik elhatároztak valamit, és nem rettentek meg a feladattól. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nekünk ne lennének gyengébb pillanataink. Vannak. De szerintem ez természetes. Kossuth Lajos is hős volt, végigszónokolta az egész életét, bátor volt és nagyravágyó, igazi férfi. De neki is becsúszott egy-két rossz nap, például amikor levágatta a szakállát és a haját, és átsunnyogott törökbe. Van ilyen. De száz napból kilencvenkilencszer hős tudott lenni.
Na, de vissza a lényegre! Egy igazi férfi ne locsogjon össze-vissza. Meg nem is az önfényezés a cél itt, hanem a tények. Szóval megyünk a dzsippel már napok óta, és körülöttünk csak a szikár semmi. Még mindig nulla térerő, különben hívtalak volna. És akkor a semmiből előugrik egy kenguru. Egy igazi ausztrál kenguru. Hatalmas állat és akkora erszénye volt, hogy abba egy ikerkezettás magnó simán belefért volna. Akkorákat ugrált, hogy olyat csak filmeken látni. Az egyik pillanatban még a szemhatár legszélén volt, aztán ugrott egyet, s már a dzsip előtt termett. Olyan gyors volt, mint a kengyelfutó gyalogkakukk. A lényeg az, hogy a Punyó vezetett (nem az a részeges zsugás, ez egy másik Punyó), és már nem tudott lefékezni. Olyan gyorsan került elénk a kenguru, hogy mire a fékre lépett a Punyó, már kész volt a baj. Kiszálltunk a dzsipből, és láttuk, hogy elgázoltuk szegény állatot. Felkenődött a motorháztetőre. Nem folyt se agyvelő, se vér, csak egy nagy púp volt a kenguru fején. Szóltam a Lacának, hogy nézze már meg, mi lett az erszényessel. Mégiscsak műtős volt valamikor (nem, ez nem az a Laca, aki susogós macikat csempészett Isztambulból Szabadkára, ez egy másik, ez még nem is ült). Megnézte, aztán mondta, hogy a kengurunak nyitva a szeme, de nem pislog, egyáltalán nincs pulzusa, se szívverése, úgyhogy szegényke teljesen ki van purcanva. Kész. Kampec dolorez. Azon gondolkoztunk, hogy mi legyen a döggel. Megegyük vagy dobjuk arrébb és menjünk tovább, hiszen várt minket a végtelen. Úgy döntöttünk a fiúkkal, először fotózzuk le, hiszen az örökkévalóság se kutya. Lehet, hogy mi igazi férfiak vagyunk, de ezt itthon majd be is kell bizonyítanunk, hogy elhiggyék nekünk, úgyhogy legjobb lesz, ha lefényképezzük magunkat a kenguruval. A Pinyó elővette a Canont, s mivel már szürkület volt, rákapcsolta a vakut is. Mi nagynehezen felállítottuk a halott kengurut, nekitámasztottuk a dzsipnek, és feladtuk rá az én dzsekimet. Érted, a hecc kedvéért. Úgy festett így állva dzsekiben, mintha még élne. Aztán körbeálltuk hárman, átkaroltuk a vállát, mintha a haverunk volna. Baromira vicces volt ez az egész. Mi csízeltünk, a Pinyó meg kattintott. Akkorát villant a vaku, hogy majd belévakultunk. Egy-két másodpercre alig láttunk. A kengurunak meg a hirtelen fénytől felpattantak a szemei, mérgesen kikapta Pinyó kezéből a gépet, azzal egy szempillantás alatt elugrált a kabátban. Hármat pattant, és huss, már sehol se volt. Akkor a Pinyó megkérdezte, hogy mi volt a kabátban. Hát, mondtam neki, hogy nem sokminden, csak a retúr repülőjegyek, a dzsip slusszkulcsa, az összes készpénzünk, a mobil, az útlevelek meg a bankkártyák.
Azt hittük, hogy nyomban elsírjuk magunkat. Ott álltunk a semmi közepén, minden nélkül, szerencsétlenül és magányosan. De nem sírhattunk, az nem illik az igazi férfiakhoz. Úgyhogy elindultunk gyalog. Napokig meneteltünk étlen-szomjan, mire egy kis lakott települést találtunk. Onnan aztán felhívtuk a magyar követséget. A titkár ötször rakta le a telefont röhögve, mire elhitte, hogy mi történt velünk. De aztán értünk jöttek, segítettek. Kaptunk ideiglenes úti okmányokat, kivittek a reptérre minket, és felraktak az első Malév-gépre. Persze a dzsip ottmaradt a semmi közepén. Az én autóm meg kaucióként a kölcsönzőben. De hát örültünk, hogy épp bőrrel megúsztuk ezt az egészet. Végül is, szét is téphetett volna minket az a vadállat!
Ja, drágám, ha te inkább a barátnődnek, a boltos keresztanyjának hiszel, akinek a sógornője a kocsmáros felesége, akkor az a szíved joga. Ha te beveszed azt a képtelenséget, hogy én nyolc napig ittam a Kis Piszkosban a haverokkal, s közben elkártyáztam az autót, eladtam az útlevelem, elfélkarúztam a mobilomat, és végül még a sídzsekimet is elittam, hát ehhez is jogod van. Én mindenesetre elmondtam az igazságot, ahogy egy igazi férfihoz méltó. Őszintén és bátran.”

Az állatok által embereken végrehajtott bosszú több városi legendában is megjelenik. Ahogy arra J. H. Brunvand Encyclopedia Of Urban Legends című könyvében rámutat, e történetek prototípusát a Bibliában is megtaláljuk (Bírák könyve, 15:4-5). “És elment Sámson, és összefogdosott háromszáz rókát, és csóvákat vévén, a rókák farkait egymáshoz kötözé, és egy-egy csóvát tett minden két rókának farka közé. És meggyújtá tűzzel a csóvákat, és beeresztette azokat a Filiszteusok gabonájába, és felgyújtá a gabonakalangyákat, az álló vetéseket, a szőlőket és az olajfaerdőket.”

Míg azonban ebben a bibliai példában az ember csupán felhasználja az állatokat bosszújához, addig a fent bemutatott novellában az állat maga áll bosszút a halálából gúnyt űző, érzéketlen embereken. A történetnek gyakran nevesített celebszereplői vannak: a sztori hol az Ausztráliában túrázó angol krikettcsapattal esik meg, hol pedig a Kingston Trio nevű együttes tagjaival. Az állat által lenyúlt kabátban mindig fontos iratok, pénz, kulcsok vannak, de ha nem, akkor egészen biztosan valami nagyon drága ruhadarabról van szó (az egyik verzióban egy Gucci kabátról, egy másikban pedig RayBan szemüvegről).

Bill Scott ausztrál folklórkutató egészen 1902-ig vezeti vissza a történetet, mely egy humoros meséből, anekdotából alakult át modern városi legendává (a legelső lejegyzett változatban egy vonat ütötte el az állatot). A sztorit a világ más országaiban is ismerik, egy 1992-es holland legendagyűjteményben arról olvashatunk, hogy holland turistákkal is megesett egy hasonló eset a távoli kontinensen.

Big Book Of Urban Legends

Az Egyesült Államokban a legtöbbször egy szarvasvadászt tréfál meg áldozata (lásd a fenti képregényrészletet), de olyan verzió is ismeretes, amiben egy Yellowstone parkban kiránduló család felelőtlen felnőttjei lovagoltatják meg gyereküket egy helyes medvén egy jó fotó kedvéért. Az előbbiek ismeretében nem meglepő a csattanó: amíg a szülők a beállításokkal szöszölnek, a medve a gyerekkel a hátán eltűnik az erdőben.

És a végére egy kapcsolódó vicces történet Woody Allentől, a majdnem lelőtt jávorszarvasról:

Woody Allen – The Moose

Classic Woody Allen Stand Up On English Television From 1965