Média sxc.hu

2008. május 23. péntek | Szerző: marinov

62

Átverés vagy művészet? – a vendégszövegről

Egy pár hónapja megjelent magyar krimi olvasása közben különös érzés kerített hatalmába. A könyvespolchoz ugrottam, átnyálaztam pár klasszikus krimit, és érdekes egyezőségekre bukkantam


Az Agave magyar krimijét, a második világháború előtt játszódó Budapest Noirt lapozgatva az alábbi sorok olvasása közben veszett zakatolásba kezdett az agyam:

„A nő néhány centivel alacsonyabb volt nála, körülbelül egy méter hetvenöt. A válla széles, melle telt, csípője gömbölyű, a lába hosszú és izmos. Amikor kezet fogtak, érezte, hogy a keze puha, meleg és erős. Körülbelül huszonöt éves lehetett, de az arcán már mutatkoztak az öregedés jelei. Húsos, érzéki szája szögletében apró ráncok ültek. Hosszú pillájú szeme körül még apróbb ráncok kezdtek finom hálót szőni. Nagy, kék szeme véraláfutásos volt. Erős szálú, barna hajára ráfért volna egy kis fésülés, még a választéka sem volt egyenes. Felső ajka az egyik oldalon szélesebbre volt rúzsozva, mint a másikon. Selyem pongyolát viselt, borvöröset, nagyon rosszul állt neki, és az egyik oldalon szétnyílt. A bal lábán elöl leszaladt egy szem a harisnyáján. Ez volt hát Vörös Margó, aki – Gordon informátora szerint – a politikusok színe-javát a hálójába kerítette, és mindent megtett azért, hogy igényeiket kielégítse”. (Budapest Noir)

A könyvespolcomhoz ugrottam, és lapozgatni kezdtem a nagy klasszikus krimiírókat, és Dashiell Hammett könyvében meg is találtam, amit kerestem:
 
“A nő néhány centivel magasabb volt nálam, körülbelül egy méter hetvenöt. A válla széles, melle telt, csípője gömbölyű, a lába hosszú és izmos. Mikor kezet fogtunk, éreztem, hogy a keze puha, meleg és erős. Körülbelül huszonöt éves lehetett, de az arcán már mutatkoztak az öregedés jelei. Húsos, érzéki szája szögletében apró ráncok ültek. Hosszú pillájú szeme körül még apróbb ráncok kezdtek finom hálót szőni. Nagy, kék szeme kicsit véraláfutásos volt. Erős szálú, barna hajára ráfért volna egy kis fésülés, még a választéka sem volt egyenes. Felső ajka az egyik oldalon szélesebbre volt kirúzsozva, mint a másikon. Ruhája borvörös volt, nagyon rosszul állt neki, és az egyik oldalon néhol – ahol elfelejtette bekapcsolni, vagy a kapcsok maguktól kipattantak – kinyílt. A bal lábán elöl leszaladt egy szem a harisnyáján. Ez volt hát Dinah Brand, aki – informátoraim szerint – a poisonville-i férfiak színe-javát a hálójába kerítette”. (Dashiell Hammett: Véres aratás)

Aztán tovább olvastam mindkét könyvet, és szinte egy egész bekezdésen át további hasonlóságokat találtam, íme még egy példa:

“Elmondtam mindent, amit tudok – felelte a leány. – Túlságosan sokat is. Gordon felállt. – Nem. Éppen csak eleget.
– Azt akarja mondani, hogy már tudja is, ki ölte meg a lányt?
– Még nem. Egy-két dolgot még tisztáznom kell, hogy megtudjam.
– Ki az? Kicsoda? – pattant fel hirtelen Margó, teljesen kijózanodva. Megragadta a szurnaliszta kabátját. – Mondja meg, ki ölte meg!
– Még nem tudom.
– Legyen jó fiú!
– Még nem.
A nő erre elengedte Gordon kabátjának hajtókáját, keresztbe fonta háta mögött a karját, és az arcába nevetett.
– Hát jó, tartsa meg magának. És próbálja kiokoskodni, mi igaz abból, amit meséltem.
– Akármi is igaz belőle, köszönet érte. Meg a ginért is – azzal felállt, Margóra nézett, és az ajtó felé indult.”
(Budapest Noir)
 
“Elmondtam mindent, amit tudok – felelte a leány. – Túlságosan sokat is.
Felálltam.
– Nem. Éppen csak eleget.
– Azt akarja mondani, hogy már tudja is, ki ölte meg Willssont?
– Azt. De egy-két dolgot még tisztáznom kell, mielőtt letartóztatom az illetőt.
– Ki az? Kicsoda? – Felállt, hirtelen szinte teljesen kijózanodott. Megragadta a kabátom hajtókáját. – Mondja meg, ki az!
– Most nem.
– Legyen jó fiú!
– Most nem.
Elengedte a hajtókámat, keresztbe fonta háta mögött a karját, és az arcomba nevetett.
– Hát jó. Tartsa meg magának. És próbálja kiokoskodni, mi igaz abból, amit meséltem.
– Akármi igaz, köszönet érte. Meg a ginért is.”
(Véres aratás)

Bámulatos merészség, először nem tudtam mire vélni. Nem gondolnám, hogy a szerző lustaságból emelt volna át teljes mondatokat, de vendégszöveggel szórakoztató irodalomban még találkoztam (vagy nem ismertem fel). A szövegkörnyezetbe illeszkedik, abból nem lóg ki, de hát mégiscsak egy puhafedeles krimiről van szó, még ha szerzője törekedett is a szépirodalmi igényességre.

A vendégszöveg a Világirodalmi lexikon szerint eredetileg „olyan szövegemlék, amely – szándékosan vagy esetlegesen, véletlenül, funkcionálisan vagy funkciótlanul – egy más nyelvű szövegben foglal helyet. … A posztmodernizmus divatjával elterjedt új terminológia szerint olyan szöveg, amelyet valamely író vagy korábbi alkotó szövegéből vesz (vagy fordít) át és iktat be saját művébe anélkül, hogy annak idézet voltát jelezné. Nevezik allúziónak is. Posztmodern divatja V. Nabokov Lolita (1955) c. erotikus bestsellere nyomán terjedt el, egyebek közt Magyarországon is. Az effajta eljárások előképei az ókorig visszavezethetők…”

Legismertebb magyarországi alkalmazója Esterházy Péter, aki több könyvében is élt ezzel az eszközzel. Átemelései tavaly a Narancs egy cikke kapcsán kerültek újra reflektorfénybe. Ebben Forgács Zsuzsa Bruria támadt a szerzőnek, azzal vádolva őt, hogy ő „vezetett be és szentesített a kortárs magyar irodalomban egy gyakorlatot – az Esterházy-féle posztmodern citatológiát -, mely semmibe veszi mások munkáját, kreativitását, szerzőségét, érzéseit”. Szerinte elképesztő ellenérv az a hivatkozás, hogy “a posztmodernben már nem számít a szerző, csak a szöveg”. Forgács úgy véli, Esterházy és utánzói félreértik a posztmodern szövegkezelést. A posztmodern szerinte nem azt jelenti, hogy másoktól jelöletlenül kimásolok szó szerint szövegeket, és beolvasztom a magam jeltelen sírjába, majd utóbb kiteszem a magam névtábláját. Az igazi posztmodern mind az irodalomban, mind a képzőművészetben ilyen vagy olyan formában pontosan jelzi, hogy épp kivel és annak mijével áll dialógusban. Számomra épp ez a dialógus a posztmodern lényege! – írja vitaindító cikkében, melynek folytatása is lett, a litera.hu oldalain lévő topikban.

A módszer megítélése még külföldön sem egyértelmű: az utóbbi években Németországban és Ausztriában perek is voltak, vegyes kimenetellel. Kezelése alapvetően jogi dilemma, ráadásul az adott jogrendektől is sok függ, például az Egyesült Államokban elég szigorúak a szerzői jogok alkalmazásával – tudtam meg Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténésztől. Arra a kérdésre, hogy veszít-e egy vendégszöveg a varázsából, ha az azt alkalmazó szerző hivatkozik az eredetire, megfosztva ezzel az olvasót attól, hogy maga leljen rá az azonosságokra és ennek jelentésére, Kulcsár-Szabó T. S. Eliot egy esetét idézte, akinek The Waste Land című műve megjelent a hivatkozásokat megadó jegyzetekkel és azok nélkül is. Utóbb a szerző úgy látta, nem kellett volna megadnia a forrásait, mert az más típusú olvasásmódot váltott ki, mint amit termékenynek látott volna. Kulcsár-Szabó szerint az irodalom mindig is élt vendégszövegekkel, a populáris irodalomnak/kultúrának pedig lételeme ez. Persze vannak olyan esetek is, amikor egyszerűen “lopásnak” érzékeljük a hosszabb átvételeket – például ahol nincs semmi funkciója, azaz nem tesz hozzá az adott szöveg jelentéséhez, szerkezetéhez semmit az a tény, hogy a szerző vendégszövegeket használ.

Egy "szellemkép" keletkezéséről
Gyermekrablás az Érdi úton

Hírlevél + Facebook + Médiaajánlat:


62 hozzászólás ehhez: Átverés vagy művészet? – a vendégszövegről

  1. dimborough mondja:

    ha nincs megjelölve a forrás, akkor ezt plagizálásnak hívják.

  2. Pingback: Véletlen párhuzamok a mindennapokból | Urban Legends

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

Back to Top ↑