Íme a levél:

“Kevesen tudják, hogy „báró von Haynau ” eredetileg sem báró nem volt, sem „von Haynau”, hanem Jakob J. Richter, IX. Vilmos, Hessen-Kassel választófejedelme és a Hainauban született Rebecca Richter zsidó patikuslány törvénytelen fia. Az apa korának hírhedett szoknyapecérje, akinek több mint negyven házasságon kívüli leszármazottja volt több szeretőtől, ezek egyike Rebecca. Ám becsületére legyen mondva, összes törvénytelen gyerekéről és azok anyjáról igazi nagyúrként gondoskodott. Rebecca felvehette a Rosa von Lindenthal nevet, a kis Jakobból pedig Julius von Haynau lett. Az apai gyökerekhez külön adalék, hogy a hessei uralkodócsalád tagjai jó üzleti érzékkel rendelkező vállalkozók voltak: hivatásos katonaságot képeztek ki és adtak bérbe más uralkodóknak, miáltal is óriási vagyonra tettek szert. A hercegség a korai német kapitalizmus egyik fellegvára, többek között innen indult el Meyer Amschelnek, a Rotschild-ház alapítójának káprázatos karrierje is. (Amschel szoros üzleti kapcsolatban állt Vilmosékkal is.)

Varnhagen von Ense, a 23 éves Haynau tiszttársa írja, hogy Haynau százados „elvetemült gazember”, minthogy rendőrspicliként őt és többeket 1812-ben elárult a franciáknak. Később, Haynau temesvári elöljárója egy évvel a forradalom kitörése előtt úgy minősítette beosztottját, hogy az bár csak 61 éves, de olyan beteges, hogy hetvenesnek néz ki. Noha jól ismeri a katonai szolgálatot, a szabályok kihegyezésével csupán azt vizslatja, miként tud neki nem tetsző embereket bevádolni, akiket aztán „kiszámított gyűlölséggel gyötör”. Ráadásul még egy főtiszthez méltatlanul fösvény alak is. Erkölcsi tulajdonságai miatt mindenki szeretné, ha eltávolítanák, mert senki sem kíván vele érintkezni a szolgálatban. Így került Haynau „tartós szabadságba”, hogy aztán a forradalom kitörésekor önként jelentkezzen bestialitása immáron legitim kiélésére. E lelkület nyilvánult meg nem csupán a tömeges kivégzésekben, hanem a bresciai nők tömeges megkorbácsoltatásában is, ami addig példátlan esetnek, főtiszthez méltatlan dolognak számított az akkori időkben, s ami először tette nevét hírhedtté Európában.”

Magyarázat nincs a levélben arra, így csak sejteni lehet, mit akart a küldő sugallni e két bekezdéssel, aminek forrása valószínűleg Bencze László Uralkodók, főrangúak, katonák című, 2001-es kiadványa volt.

A biztonság kedvéért még egy történészt is felkerestem, a könyvünk Haynauval kapcsolatos fejezeténél segédkező Hermann Róbertet, aki elmondta: Haynau anyja 1764-ben Johann Georg Ritter gyógyszerész és Maria Magdalena Witz gyermekeként, a svájci Bielben látta meg a napvilágot. Nem tudni pontosan, mikor találkozott először Vilmos tartományi gróffal, de 1779-1786 között hét gyermeke született tőle, öt fiú és két leány. A gyerekek közül a legfiatalabb Julius volt.

A zsidó származású anyán kívül Vilmosnak még legalább két szeretője volt: egyiküktől huszonkét, a másiktól három gyermeke született. Az előbbiek a “von Hessenstein” predikátummal grófi, az utóbbiak “von Heimrod” predikátummal báró címet kaptak. Vilmos a Rosa Rittertől született gyermekei mindegyikét elismerte, s ezek szintén báró címet kaptak, von Haynau predikátummal. Az előnév képzése úgy történt, hogy a Hanau helységnevet egy ipszilonnal egészítették ki. Az anyát II. József emelte 1783. március 17-én a birodalmi nemesek közé, “von Lindenthal” predikátummal.

A dolog tehát igaz. Ezt erősíti meg az a tény is, hogy Haynaut az itáliai és magyarországi győzelmei ellenére sem emelték grófi rangra (Jellacic a negyedéért megkapta), hanem kifizették 100 ezer forinttal, meg két Mária Terézia renddel (lovagkereszt és nagykereszt.) Valószínűleg Haynau magyarországi zsidóság elleni kíméletlen fellépése is egyfajta, a neofitákra emlékeztető túlbuzgóságból fakad. Hasonló motivációi lehettek talán annak is, aki úgy gondolta, a 21. században még érdekes lehet egy olyan családfatörténetet előhúzni, amelyet egy a kort kiválóan ismerő kolléga szerint már a második világháborús antiszemita “szakirodalmakban” sem tartottak erre érdemesnek.