Sok éve egyszer elterjedt már a rémhír, hogy halálra van ítélve ez a város. Megírta a Newsweekben egy japán tudós, hogy-mint lesz a dolog. Hogyan kell elpusztulnia sajnos a szép Budapestnek. Hamar itt van most már a vég. Mégpedig miért, a hőforrások miatt. Egyszercsak mindenki ezt beszélte. Budapest fürdőváros, nesze nektek! Ábrák szemléltetnék a dolgot a cikkben és légifölvételek. Törésvonal stb. Összefuthattam akárkivel, senki se volt ne tudott volna idézni belőle. Tektonikailag az egész terep teljesen instabil. A Gellérthegy a Dunába csúszik, kő kövön nem marad. Nem is baj, ennyiben, hogy már nem ott lakunk. Sokan vették ki akkoriban soron kívül szabadságukat, és utaztak el nyaralni az ország távoli végeibe. Akadtak, igaz, szkeptikusok is. De én, ami engem illet, én egy az egyben elhittem az egészet. Mintha csak a tulajdon halálhíréről értesülne az ember. Hát persze, hogy igaz.

Szerettem volna látni azonban azért magát a cikket, kvázi a gyászjelentést. Kiadókban, akárhol volt hozzáférhetésem nyugati folyóiratokhoz, mindenütt több szám is hiányzott, annak az ominózusnak a keltét pedig senki se tudta. Nem a Newsweekben volt, hanem a Time-ban, mondta valaki. Szembejön a Váci utcán Blattländer Guszti egyszer, derűsen mint mindig, érdekli őt is a dolog; akkortájt született a második gyermekük, fiú az is. Mondja a Gorkij könyvtárat, ahol még tényleg nem voltam, ott minden megvan, mondja, ketten mentünk búvárkodni már. – Sem a Newsweekben, sem a Time-ban, sem a Life magazinban, de még a Spiegelben sem, érted, vagy nézhettem napilapokat, az Observert, az Express-t, sehol nem találtam nyomát sem annak a cikknek. Meg sem jelent soha, ezek szerint, és talán nem is létezik az a japán tudós! Örült ennek Blattländer is.” (Forrás)

Az 1980 januárjára beharangozott bicskei (Gellért-hegy-ceglédi) földrengés híre, amelyet állítólag egy japán tudós számított ki, nagy pánikot okozott országszerte – mutat rá Dobos Ilona néprajzkutató Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című művében. Dobos szerint a földrengés híre a szomszédos országokba is eljutott: nem egy lengyel turista állítólag emiatt mondta le szilveszteri pesti utazását, a szerzőnőt magát pedig kassai vendégségbe hívták határontúli ismerősei a veszély idejére.

A tömegkommunikációs eszközök egyszerűen képtelenek voltak megállítani a hírek terjedését, a lapok, a rádió és a tévé hivatalos cáfolatai csak olajat öntöttek a tűzre. A valószínűleg valamilyen félreértésen alapuló rémhír történetét Hann Endre dolgozta fel. Utánakapartam 1981-es, belső használatra készült tanulmányának, és találtam is egy példányt a Szabó Ervinben. Az Egy „földrengés hatásai – A tájékoztatási rendszer paradoxonairól egy rémhír kapcsán című kiadványban Hann rámutat: noha sem a magyar, sem a külföldi sajtóban nem jelent meg olyan közlemény, amely komolyan foglalkozott volna a földrengés-előrejelzéssel, az emberek nagy többsége mégis a tömegkommunikációból értesült a várható katasztrófáról.

A kutató a sikertelen kommunikáció egyik okaként a befogadói oldalon lévő hatékonyságrontó tényezőket (iskolázatlanság, hiszékenység, felületes rádióhallgatás, újságolvasás) jelöli meg. Ezekre a tömegkommunikációnak fel kellett volna készülnie, de ez sem sikerült: a határozatlan, félreérthető közlemények, ironikus cikkek csak tovább fokozták a bizonytalanságot. Mindehhez hozzájárult még az emberek médiumokkal szembeni állandó gyanakvása („nem zörög a haraszt”), e három tényezőnek köszönhetően pedig a cáfolatkampány csak megerősítette a rémhírt.

Az alábbiakban Hann Endre tanulmányából közlök érdekes interjúrészleteket, a fontosabb motívumok köré csoportosítva:

A japán tudós több embernél is felbukkant:

Én úgy emlékszem rá, hogy az újság is azt írta, hogy japán tudósoktól ered.”
„Hát utána már hallottam azt is, hogy küldtek ki tudósítót Japánba, és hát megérdeklődték, hát hogy állítólag…”
„Akitől én hallottam, hogy lesz földrengés, az azt hiszem a 168 órában hallotta, vagy valahogy ott foglalkozott a rádió vele. Hogy valami tudós azt mondta, hogy a japán műszerek kimutatták, de hogy állítólag nem mutatták ki, de lehetséges, hogy lesz földrengés
.”

Hann megemlíti a háttérrádiózás szerepét is a rémhír terjedésében, rámutatva, hogy a figyelmetlen rádiózás közben gyakran előfordul a félrehallás. Ha például a hallgató személyes érintettsége kapcsán csak a „Bicske” szó hallatán kapja fel a fejét, akkor a „Rémhír, hogy Bicskén földrengés lesz” mondatból csak annyit hall, hogy “Bicskén földrengés lesz”. Ha ekkor átszalad a szomszédjait figyelmeztetni, hogy hallgassák a rádiót, mert róluk beszélnek, akkor a cáfolat többi részéről is lemarad, és a szóbeszéd elindul:

„Van itt egy fiatalasszony, aki a szomszédból átszaladt, hogy a rádiót kapcsolják föl gyorsan, mert ezt mondja. De mire fölkapcsoltuk, már mást mondott. De hogy ő hallotta, azt mondta.”

És végül, a sajtó szerepe, hogyan kezelte a rémhírt, címek a lapokban:

Földrengés lesz Budapesten? (Magyar Hírlap, 1979. szeptember 27.)
Földrengés (Népszabadság, szeptember 30.)
Előre jelezhetők-e a földrengések? (Népszabadság, október 7.)
Valahol mindig reng a föld (Nők Lapja, október 20.)
Mégis mozog a föld (Élet és Irodalom, október 13.)
A földrengések alattomossága (Képes Újság, október 27.)

Előfordult, hogy a hír cáfolata előtt hosszú sorokon át idézték a híresztelést:

Tudományos hírmagyarázónk írja: A legutóbbi napokban az a hír terjedt el Budapesten, hogy japán kutatók állítása szerint 1980. január 10-én Budapesten erős földrengés várható. Egyesek még azt is tudni vélik, hogy a ’jóslat’ szerint a Gellérthegy felszín alatti folytatásában, a Duna által képviselt  törésvonal mentén fog elhelyezkedni a rengés fészke.” Az olvasó csak a következő bekezdés végére jut el ahhoz a mondathoz, hogy „a híresztelés minden alapot nélkülöz”.

Hannék egyébként az interjúkban Árkus szeptember 30-ai glosszájára találták a legtöbb utalást, annak ellenére, hogy az egy ironikus cikk volt. Annak egyes állításait ugyanis az olvasók egy része tényként kezelte, és így is adta tovább. Árkus iróniája ugyanis főleg az értelmiségi humorérzékre épített, de mivel egy milliós tömeglapban jelent meg, sokan félreértették.

Csak az Árkusnak a cikkét olvastam az újságban. Csak beleolvasgattam, hogy Bicskét érinti tulajdonképpen a legjobban“.

A rémhírek esetében nem fontos, hogy elhiszik-e azt az emberek, vagy sem. A lényeg, hogy az is beszél róla és továbbadja, aki kételkedik az igazságában – mutatnak rá tanulmányukban Sükösd Miklós és Dányi Endre szociológusok. Hiteles, áttekinthető és szabadon hozzáférhető információforrás hiányában a megalapozatlan értesülések egyébként is sokkal könnyebben terjednek el. Mivel a 70-es évek végén ilyenekről nem beszélhettünk, nem csoda, ha a folyamatos cáfolatok ellenére rövid időn belül szinte az egész ország erről beszélt.

A 2003-as paksi atomerőművet érintő, „óvodai rémhír” kapcsán a Népszavának nyilatkozó Veér András pszichiáter elmondta: a nem tudatos rémhírterjesztés során a mesélők saját szorongásukat vetítik ki a világra. Szerinte kialakulhat valakiben az a kóros elképzelés is, hogy ő mentheti meg a világot, és ezért kürtöli szét az általa igaznak vélt rémhíreket.

Fotó: fortepan.hu