Úgy tudjuk, egy ember az agyi kapacitásának csupán tíz százalékát használja. De… mi lenne, ha lenne rá mód, hogy az agyunk mind a száz százalékát használjuk? Mire lennénk úgy képesek?” – idézi meg a több évtizedes orvosi tévhitet a Morgan Freeman alakította professzor a 2014-es, Lucy című sci-fi trailerében. És a következő képsorban már látjuk is, ahogy valaki – egészen pontosan Scarlett Johansson – már túl is lép az elméleti szinten:

Norman professzor, most olvastam a kutatását az agyi kapacitásról. Kicsit kezdetleges, de jó nyomon jár (…) Olyasmikre vagyok képes, amiket még nem csináltam. Érzek … mindent. Irányítani tudom az elemeket körülöttem.”

Minek a tíz százaléka?

Bár a felvetés teljes képtelenség, ha mégis megpróbáljuk értelmezni, seregnyi további kérdés pattan elő az agyunkból: pontosan mit jellemzünk ezzel a tíz százalékkal? Az agyi működések mely funkcióját? S hogy mérjük meg, milyen egzakt, kísérleti módszerrel? Mit jelentene ehhez képest, mondjuk, a negyven százalék?

Ha a fizikai szintet nézzük, jelenthetné ez a tíz százalék például agyunk szövetállományának tíz százalékát. Ez az élettan nyelvére fordítva nagyjából annyit jelentene, hogy agyunk kilencven százaléka soha nem jön ingerületbe. A modern orvosi képalkotó eljárások azonban cáfolják ezt a tézist: kísérletekkel bizonyított tény, hogy kisebb-nagyobb gyakorisággal agyunk minden területe ingerületbe jön, vagyis az egész agyunkat használjuk. Kutatások azt is igazolták, hogy nincs az agynak olyan területe, amelynek sérülés esetén való elhalása ne járna súlyos következményekkel a betegre nézve.

De gondolhatnak a legenda terjesztői arra is, hogy az állítás a képességeinkre vonatkozik, azaz arra mutat rá, hogy csak tíz százalékát hozzuk a lehetséges maximális teljesítménynek (abba most ne menjünk bele, hogyan lehetne a maximumot meghatározni, és milyen mértékegységgel jellemeznénk). Erre a verzióra is könnyen nemet mondhatunk, ha belegondolunk, hogy az agyunk jelentősebb része nem a tudatos folyamatok lebonyolításában, hanem az életműködések irányításában vesz részt.

Az evolúció során végigjárt utunk leképeződik az agyunk felépítésében is, úgy rakódnak egymásra a burkok, ahogy a fejlődés során az irányítóközpontnak is egyre több feladatot kellett levezényelnie. Az egyes funkciókat betöltő csomópontok, központok, régiók többnyire valamilyen módon topográfiailag is egységbe tömörülnek, így megkülönböztethetünk például látó-, szagló-, mozgató- vagy éppen légzésért felelős központokat. Próbáljuk ebben az inerciarendszerben értelmezni tíz százalékot. Vajon mi történne, ha tízszer ilyen „jól” működne az éhségközpontunk? Vagy amelyik azt érzékeli és értékeli, mennyi széndioxid van a vérünkben, és a megfelelő válaszlépéseket elindítja?

Arról nem is beszélve – mint azt az 50 pszichológiai tévhit című könyv szerzői írják -, hogy az evolúció minden bizonnyal nem engedte volna meg erőforrásaink ilyen mértékű pazarlását. Az agyszövet működtetése ugyanis igen drága dolog: míg testtömegünknek csupán 2-3 százalékát teszi ki, a felvett oxigén több mint 20 százalékát fogyasztja el. Mindezt egy csupán 10 százalékban használt szervért?

Honnan ered a legenda?

A Lucy című film premierje környékén újra rengeteg cikk jelent meg a témában, többek között felidézték azt a 2013-as felmérést, amely szerint az amerikaiak kétharmada rendületlenül hisz a már milliószor megcáfolt állításban (ez a kétharmad egyébként 5 százalékkal több, mint ahányan az evolúciós elméletben hisznek). Újra előkerült a Mythbusters tévésorozat pár évvel ezelőtti vizsgálata is, amelyben az egyik showmant agyi képalkotásra alkalmas készülékbe helyezték, hogy mérésekkel bizonyítsák: az ember agyának több mint 10 százalékát használja.

Az Atlantic szerzője megpróbált utánanézni a mítosz eredetének, és azt találta, hogy állítás már a 20. század elején is ismert volt: William James pszichológus például azt vallotta, hogy az embernek kihasználatlan mentális kapacitásai vannak. Ő azonban a 10 százalékot nem mint agyi kihasználtsági fokot emlegette, hanem az intellektuális potenciálra értette. A 10 százalékos tévhit később önsegítő könyvek révén terjedt tovább, megjelent többek között az 1936-os How to Win Friends and Influence People című kötet előszavában is, akkor már William James-re való direkt hivatkozással.

Az Atlantic cikkét a Museum of Hoaxes szerzője annyival egészítette ki, hogy megemlítette Karl Lashley kutató 20-as évekbeli vizsgálatait is, amihez általában kötik a 10 százalékos mítoszt. Kutatásai során Lashley patkányok agyából távolított el jelentős részeket, majd megállapította, hogy az így megnyomorított állatok képesek újra megtanulni bizonyos dolgokat. Ugyancsak elősegítették a tévhit terjedését a korai agykutatók azon kijelentései, amelyek szerint az agy 90 százalékáról nem tudni, mit csinál – mutatnak rá az 50 pszichológiai tévhit szerzői.

Hozzájárult a mítosz népszerűsítéséhez a világ leghíresebb kanálhajlítója, Uri Geller is, amikor Mind Power című könyve bevezetőjében azt állította, agyunk csak nagyon limitált módon, teljes képessége 10 százalékán üzemel – de a történelem során korábban ennél már jóval többet is használtunk. Alaptalanul adták viszont évtizedeken át Albert Einstein szájába a megállapítást, de ezen már meg sem kell lepődnünk, az ő szájában sok minden megfordult már hasonlóképp.

Akarnánk-e így sokkal okosabbak lenni?

A legenda terjesztői persze nagy valószínűséggel arra gondolnak, hogy mindenkiben ott van a potenciális szuperhős, mind meg vagyunk áldva a „hardverrel”, amely képes arra, amire Einsteiné is képes volt – sőt, még többre is, ha jól kufárkodunk adományunkkal.

Gondolkozzunk el azon, mit jelentene az a bizonyos elméleti maximum, ha létezne egyáltalán, és mit eredményezne, ha elérnénk. Jó lenne ez nekünk? Az okosság, intelligencia rengeteg mindent takarhat, rátermettségtől bölcsességig, helyes válaszreakcióktól intuícióig, általános műveltségtől a matematikai képességekig. Éppen abban térnek el egymástól a különféle IQ-tesztek, hogy ennek a halmaznak mely elemeit teszik próbára. Az IQ önmagában azonban nem jelent semmit, még ha magas is, mondjuk egy hatéves gyerek teszteredményeiből nem tudunk következtetni, mennyire lesz képes eligazodni a világban – efféle tippelgetésnél az érzelmi intelligencia sokkal hasznosabb segítőnk lenne.

Van itt egy kis ellentmondás, amit még fel kell oldanunk. A nagyon okos ember és a zseni nem azonos fogalmak. Az okos általában nem lép ki az általánosan elfogadott elvek korlátai közül, nem alkot új tudományos törvényeket, de a meglevőket mesterien alkalmazza. A zseni ereje másban van: ő játszadozik a világgal, számára a lehetőségek jóval nagyobb számban valóságosak, mint a (tudós)társai előtt felmerülők. Máshogy közelítve: az okos tudós aprólékos munkával, hosszas kísérletezéssel, következtetéseinek precíz összevetésével jut el a végeredményhez. A zseni valahogy rátapint a lényegre, sokszor indokolni, bizonyítani sem tudja elméleteit.

Ha ebben a mederben gondolkozunk – ne feledjük el, a legenda Einsteint emlegeti –, arra juthatunk: a jobb agyi kihasználtságról álmodozó valójában arra vágyik, hogy zseni legyen. Még Einsteinnél is nagyobb. Ha meg akarjuk határozni, milyen funkciók is jellemzik a zsenit, azt mondhatjuk, hogy tág az asszociációs köre (egy dologról rengeteg más jut eszébe), erős szinesztetikus képességekkel rendelkezik (azonos síkra tud hozni jelenségeket, összefüggéseket tud találni egymástól nagyon távol álló dolgokban is) és viszonylag nagy mennyiségű információ jelenik meg adott idő alatt a tudatában (gyakran gondol másra meg másra). Ha azonban ezeken a tengelyeken felnagyítjuk az emberi képességeket, nem a szinte mindenre képes zsenit, hanem a szinte mindenre képtelen őrültet kapjuk.