Újabb érdekes témára bukkantunk Sergio Benvenuto könyvének újraolvasásakor, ami akár el is keseríthetne bennünket, ha nem szeretnénk azt, amit csinálunk. Benvenuto szívünkből beszél, amikor leírja: „azt is mondhatjuk, hogy aki a terjengő híreket tanulmányozza, egy idő után rémülten veszi észre, hogy mérhetetlenül kitágul a kutatási területe. Ahogy lépésről lépésre halad, megállapítja, hogy a világ szóbeszédek által uralt része kiszélesedik, egészen addig a pontig, hogy végül úgy tűnik, meglehetősen kevés társas kommunikáció vonja ki magát a hírek végtelen köde alól. (…) A kutatót a zavarodottság és a hiábavalóság érzése fogja el: ha minden vagy szinte minden szóbeszéd, akkor van-e értelme speciálisan a szóbeszédekkel foglalkozni?”

A szerző arra is rámutat, hogy „a modern történettudomány azt a mítoszt is megcáfolta, hogy a tudósok közötti kommunikáció mindig a megalapozott információk átlátható továbbadása lenne. Pályafutása során egy tudós meglehetősen kevés dolgot igazol személyesen, többnyire megbízik abban, amit a szakmai publikációk és kézikönyvek közölnek. De semmi sem garantálja, hogy amit ezek mondanak, igaz lenne.”

Ráadásul „sok szóbeszéd jár körbe a szociológusok és pszichológusok között is – még azok között is, akik a szóbeszédeket tanulmányozzák. A kör bezárulni látszik: a szóbeszédeket tanulmányozó szociálpszichológus saját maga is szóbeszédekkel kapcsolatos szóbeszédek – tehát saját vizsgálatának tárgyai – hordozójává és ágensévé válik.”

Benvenuto egy érdekes példát is hoz erre. Szakemberek körében ismert szóbeszéd, hogy sok szóbeszédet maguk a szociálpszichológusok találnak ki, hogy tanulmányozhassák azok terjedését. Valós példa erre egy nápolyi pszichológus története, aki azt követően, hogy 1989-ben kötelezővé tették Olaszországban a biztonsági öv használatát, azt kezdte el híresztelni, hogy Nápolyban már kaphatók olyan pólók, melyekre biztonsági öv van rajzolva.

Egy másik szóbeszéd szerint a Kis uszkár a mikróban című legendát is egy amerikai szociológus találta ki, hogy megnézze, mennyi idő alatt ér sztorija a keleti partról a nyugatira. A kísérletből kiderült: ehhez mindössze három napra van szükség. A történet azonban tucatnyi más legendával is megjelent, s ezekben csupán egy közös vonás volt: a mesebeli hármas szám. „Ez a három nap számomra valószínűtlennek tűnik” – idézi Jan Harold Brunvandot Benvenuto, aki szerint e kettős szóbeszéd üzenete az, hogy mindannyian olyan szoros kapcsolatban állunk egymással, amit nem is képzelnénk.

A legenda egyébként egy valós tény újrafeldolgozása, Stanley Milgram híres kísérleteié. Milgram arra volt kíváncsi, hány láncszem szükséges ahhoz, hogy egymástól távol lakó, véletlenszerűen kiválasztott személyeket összekapcsoljunk. Ennek érdekében egy borítékot adott önkénteseknek, akiknek ezt tovább kellett adniuk egy olyan ismerősüknek, aki szerintük a címzetthez a legközelebb él. Ezen eljárás alapján Milgram megállapította, hogy átlagosan öt személyre van szükség ahhoz, hogy egy boríték az indulási helyről Massachusettsbe érjen. A kísérletet az Egyesült Államokon belül végezték, de a következményesen kialakult szóbeszéd azt mondja ki, hogy öt áttétel van a világ bármely részén lakó tetszőleges két személy között.