Az utóbbi években különböző pártok, önkormányzatok rendezvényein mind gyakrabban hangzik fel a harci tárogató. Az “ősi magyar hangszer” lelkes hívei, a nemzeti identitás zenei megszólaltatói évente országos, négyévente pedig világtalálkozót rendeznek Magyarországon – írja Szilágyi Ákos műfordító, esztéta a 2000 című irodalmi és társadalmi havilap 2005 júniusi számában.

Ugyanebben a kiadványban Kovács Ákos zenetörténészekre hivatkozva leírja: a tárogató nem ősi magyar hangszer, az oboa elődjeként Európában a 13. században tűnt fel. A zamr nevű hangszert Európába az arabok hozták be, noha kétségtelen, hogy igazi hazája Perzsia volt. Az ősi, ázsiai eredetű síp a 16. századi törökök ellen vívott harcok idején jelent meg Magyarországon. Elsősorban hadihangszer volt, és igazán népszerű a Rákóczi-szabadságharc idején lett. A néphagyomány még a 20. század közepén is azt tartotta, hogy Rákóczi kedvenc hangszere a tárogató volt.

A szabadságharc bukásával a tárogató is elnémult. A hangszer kultuszának első igazán sikeres felélesztésére a 19. század végén került sor, amikor is két egymással rivalizáló hangszergyártónak – Schunda Vencel Józsefnek és Stowasser Jánosnak – sikerült megreformálnia. A két hangszergyáros azonban az 1890-es évek végén az eredeti hangszerhez alig hasonlító, attól mind formájában, mind hangzásában különböző új hangszert épített. A Stowasser–Schunda-féle tárogatók kelendőknek bizonyultak, ennek oka pedig II. Rákóczi Ferenc hamvainak Törökországból való hazahozatala volt. Később – a revíziós korszakban – a trianoni és Szent István napi ünnepségeken közel negyedszázadon át felhangzó, irredenta dalokban megénekelt tárogató a revíziós korszak jelképe lett.

A második világháború után a tárogató nyilvános, politikai ünnepségeken csak ritkán szólalt meg, hiszen a fasiszta és szélsőjobboldali pártokat betiltották, a holdudvarukhoz tartozó egyesületek, így például az Országos Rákóczi Szövetség és a Tárogató Zenekar pedig nem alakultak újjá. Zenekutatóink, zeneszerzőink a tárogatóval szemben elutasítóak voltak. Bartók a hangszer nevét le sem írta, Kodály pedig szükségesnek tartotta kiemelni, hogy „a tárogató egészen más volt, mint a Schunda-féle, amelynek csokoládészínű hangját a magyar közönség örökre azonosítja a kuruc korral. Már csak ezért is mellőznöm kellett”.

A rendszerváltás után a hangszer történetének új fejezete kezdődött. Nemcsak itthon ívelt fel a karrierje, hanem emigráns körökben is. 1992-ben Rákóczi Tárogató Egyesület néven új zenekar alakult, a jobboldali kormánykoalíció egyik minisztere pedig szenvedélyes hangon tett hitet a tárogató mellett. (“… itt az ideje annak, hogy megmutassuk a világnak ezt a már majdnem elfelejtett, egyedüli ízig-vérig magyar hangszert…”) 1992-ben – Horthy István temetésének 50. évfordulóján – a család kenderesi birtokán rendezett gyászünnepségen a kormányzóhelyettes kedvenc dala is megszólalt a tárogatón.

Az írás részletesebb és élvezetesebb változata az alábbi linkeken olvasható el:

Kovács Ákos: NEMZETI HANGSZERÜNK – A TÁROGATÓ
Szilágyi Ákos: Kitalált hagyomány
A mi tárogatónk – Első Magyar Hangszergyár

Fotó: Wikipédia / Arent