A napraforgó nagy fényérzékenysége – reggel kelet, este nyugat felé fordul – már a középkorban foglalkoztatta a kutatókat. Mindennek ellenére „a puszta igazság az, hogy a napraforgó is csak annyira fordul a ’Nap nyomába’, mint a többi erős fényt kedvelő növény” – írja Gaál István 1935-ben kiadott Természettudományi koholmányok című könyvében. Gaál idézi Gárdonyi Géza írót is, aki megfigyeléseire hivatkozva megállapítja: a növény elnevezése megtévesztő, és „ha való is, hogy bimbó korában a virágzat a legtöbb fényt nyújtó oldal felé igazodik, a ’napraforgó’ név ennél jóval többet ígér”.

A szabadban álló napraforgók virágzatukkal mindig kelet felé fordulnak, de ha a keleti oldalt valami fal vagy egyéb akadály elzárja előlük, déli vagy akár nyugati irányba is néznek. (…) A napraforgó virágzata szirmainak kifejlődése idején keresi meg magának azt az irányt, amelyből a legtöbb napfényt és a leghosszabb ideig kaphatja s ebben az irányban aztán meg is marad – idézi Gaál Réz Endrénét.

A Sendung mit der Maus című gyermekműsor szerkesztői egy alkalommal egy egész csapattal vonultak ki egy napraforgó-ültetvényre, hogy megörökítsék a jelenséget. Kísérletük azonban eredmény nélkül maradt: az árnyékok csodálatosan, a tányérok azonban sehogyan nem mozogtak.

A valóságban ugyanis csak a fiatal növények virágkezdeményei néznek reggel kelet, este nyugat felé. A növekedéssel a virág szövetei megszilárdulnak, és beállnak a legjobb megvilágítás felé, azaz – ha nincs előttük akadály – keleti irányba. Volker Hahn, a hohenheimi egyetem napraforgókkal foglalkozó kutatója szerint a növekedési idő alatti forgolódással a növények 10-15 százalékkal több napenergiát kapnak.

Lázár István története a napraforgóval és Gaál István könyvével
Dreh zur Sonne

Fotó: pexels.com