A közelmúltban három érdekes könyv került a kezünkbe, mindegyik legendákat, tévhiteket, rejtélyeket elemez. A közös bennük az, hogy nem mai kiadványok, a legfiatalabb is 1935-ös kiadású. Bár az ezekben leírt történetek, megfigyelések nagy részét mára meghaladta a kor, a kutatók módszertana mai szemmel is csodálatra méltó.

Időrendi sorrendben haladva az első Tóth Béla A magyar anekdotakincs című, 1898-as könyve. Ebben a szerző így jelöli meg az anekdota fogalmát: „mindig személyhez kötött, tehát némiképpen hitelességre számot tartó dolog”. Persze mindjárt meg is jegyzi, ha könyve „Ez mind bebizonyított dolog” címmel jelent volna meg, igen vékonyka kis kötetet vehetett volna kezébe az olvasó. Szerinte az anekdotagyűjtő kritikájának csak a valószínűség mezsgyéjét kell végső határként tartani, azaz „nem annyira a tudása, mint a hite ítél”. Jegyzeteiben Tóth utal egy-egy anekdota külföldi mására is, mely az esetek többségében az eredeti történet, és csak ritkán magyar export. Munkája során az időrendet követi, a könyvben megjelenik többek közt Árpád, Makó vitéz és Jeruzsálem története, a Hunyadiak, Széchenyi és a Bach-huszár is.

A második könyv szintén Tóth Béla nevéhez fűződik: az 1900-as keltezésű Mendemondák – A világtörténet furcsaságai az interneten is olvasható. E könyv bevezetőjében Tóth leírja: „A históriát kevesen tudják; a furcsaságokat ellenben mindenki ismeri. Szóval az igazság nem olyan kapós, mint a hazugság.” Tóth bevallása szerint azért vállalkozott e történetek, mendemondák összegyűjtésére, mert e kincs „feltárja gondolkozásunkat, érzésünket, világot vet egész korszakokra, számot ad szeretetünkről, gyűlölségünkről, tudásunkról, ízlésünkről”. Szerinte a „mendemonda szereti a nagyot nagyobbá, a szörnyűt szörnyebbé tenni. (…) De a valószínűség és a józan ész ellen ritkán vét (…) Ezért mikor mendemondákat hüvelyezünk, legtöbbször rábukkanunk a szecska közt a gyöngyszemre: a pletykában az erkölcsi értékre”. „Nem igaz, hogy Mátyás király negyvenezer deákot befogadó akadémiát akart építeni; nem igaz, hogy könyves házában ötvenezer kötet volt; de ezek a nagyzások reá vallanak, mely határt nem ismerőnek ítélte a világ az ő tudománykedvelését. Nem igaz, hogy Báthory Erzsébet leányvérben mosdott; de ez a rege festi öldökléseinek rejtelmes céltalanságát (…) Nem igaz, hogy Haynau a boncolóasztalon fölébredt; de leírhatatlan gyűlölségről és az ég bosszújára való sóvárgásról teszen tanúságot” – írja Tóth, megjegyezve: ő maga „nem történetbúvár, pragmatikába és kritikába avatkozni nincsen jussa. Amit a tudományos ítéletekből közöl: egyszerű idézetek. E dologban alig tett egyebet, minthogy végiglapozott egy csomó könyvet olvasója helyett; és minden eredetiség követelése nélkül elmondja, mely stádiumban van ma egy s más kérdés. A holnap talán mást fog tudni, mint amit a ma tud”. Tóth nem elegyedett vallásos vitákba sem, állítása szerint az övéhez hasonló külföldi könyvek „rendszerint tele vannak e rút patvarkodásokkal, melyeknek módszere és hangja ma is a XVI. századé valamennyi félen”.

A harmadik könyv – Gaál István: Természettudományi koholmányok – első kiadása 1935-ös keltezésű. A kolozsvári professzor szerint a koholmányok „legtermészetesebb fölszínre vezető útja – a hiányos tudású ember”. De azért – mint Gaál leírja – egy-egy téves következtetés becsúszik a legnagyobb gondoskodással szerkesztett tudományos művekbe is. Példaként a Természettudományi Közlöny egy anyagát említi, mely „egy rábaparti ősi tanyahelyről szól, ahol hajdani kannibalizmus kétségtelen bizonyítékait vélte megtalálni a szerző (Holott csupán közönséges urna-temetkezés példája volt!)”. Az idézett írást a témáit és forrásait egyébként gondosan válogató Pesti Hírlap is átvette, igaz, őket Gaál szerint kimentette az a körülmény, hogy közismerten megbízható forrásból merítettek. Más elbírálás alá sorolja azonban a professzor azt a gyakorlatot, amikor a lapok valamilyen „tudósító”, esetleg egy ismeretlen „szaktekintély” közlésére hivatkoznak. Gaál bírálja a valóságtól elkalandozó ábrázolásokat is, azaz a kép útján terjesztett koholmányokat is, ezeknek ugyanis szerinte nagyobb a tevékenységi sugaruk – főleg ha iskolai tankönyvekről, gyermekeknek szóló lapokról van szó. Bevezetőjének végén Gaál megemlékezik a szépirodalmi művekről is, melyeket szerinte a költői szabadság ugyan sok minden alól felment, sokszor mégis „a valót úgy összekavarják a képzelet szüleményeivel, hogy az olvasó végül azt se tudja, hányadán van velük”. Könyvében a professzor lerántja a leplet többek között a télire szorgalmasan gyűjtögető hangyákról, a tányérjaikkal a Napot követő napraforgókról, valamint mesél a világhírű magyar aranytermő szőlőkről is.

E könyveket lapozva időről-időre felemeltük fejünket: jé, már akkor is ezek? A párhuzamot nem észrevenni szinte lehetetlen: a racionálisabb gondolkodás ellenére a legendák, tévhitek nagy része makacsul tartja magát. Mindez persze nem véletlen. A média továbbra sem tett le arról a szokásáról, hogy ellenőrizetlen adatokból, forrásokból dolgozzon, a kép útján terjesztett koholmányok a digitális képmanipuláció technológiájának elterjedése és leegyszerűsödése óta gigaszám keringenek az interneten, a szépirodalom koholmányterjesztő szerepét pedig a mozgókép hasonló hatásai erősítik.

Fotó: fortepan.hu