Németh György ókorkutató saját bevallása szerint éveken át hiába mutatott rá tankönyvbírálataiban tipikus és ismétlődő hibákra – mint például a fenti legendára -, semmi nem változott. Ezért aztán könyvet írt e tévedésekről, könyve címéül pedig Karthágó történetét választotta. Németh elszörnyedve mutat rá arra, hogy a sóhintési történetet az egyik tankönyvben le is rajzolták. Szerinte nincs gyerek, akiben ne rögzülne ez a kép, noha Karthágót soha senki nem hintette be sóval.

Németh leírja, hogy az ókortörténet alapvető kézikönyvében, az 1930-ban megjelent Cambridge Ancient History-ban így emlékeznek meg a karthágói csatáról: „az épületeket és falakat földig rombolták, eke hasított végig a területen és sót szórtak a barázdákba”. A jeles szerzők azonban a sószórásos történet alátámasztására sehol nem jelölnek meg forrást. Németh szerint ez nem véletlen, az utóbbi évek kutatásai ugyanis kiderítették, hogy egyetlen korabeli forrás sem szól erről.

Karthágó elpusztításának részletes leírását olvasva csak annyit tudni, hogy a romok fölött átkot mondtak ki – e helyen a jövőben nem lakhat senki. Az átok kimondásához ugyan használhattak volna rituális sószórást is, ez azonban a római hagyományban ismeretlen szertartás.

A történet első írott említését P. Visoná találta meg L. Bertrand 1905-ben keletkezett cikkében, aki úgy beszélt a szertartásról, mint amiről mindenki tud. Vagyis az iskolarendszeren belül szájról szájra terjedt a történet, ami később az ókortudomány közismert közhelyévé vált.

Susan T. Stevens a sóhintést, mint az átok részét a bibliai Bírák könyvében találta meg, Szichem városának ostroma kapcsán, és feltehetőleg az Ószövetség közvetítésével ismerkedett meg Európa e keleti szokással. A só ugyanis a Mózes Törvények szerint terméketlenné tesz, és az Úr is sóval tette átkozottá az általa lerombolt bűnös városok földjét.

Karthágó pusztulásához azonban nem közvetlenül tapadt a besózás története – állapítja meg Németh. A középkori krónikák tudni vélik, hogy Attila 452-ben lerombolta és sóval hintette be Páduát, Barbarossa Frigyes pedig Milánót sózta be 1162-ben. A két városra Szichem végzete vetült rá a krónikákban, hiszen a krónikaírók jól ismerték a Bibliát. Karthágóhoz Németh szerint úgy tapadt a besózás története, hogy valaki értelmezni akarta, miféle átkot mondhattak ki a rómaiak a romok felett.

A sóhintés történetéhez ragaszkodó kutatók gyakran hivatkoznak arra, hogy a korabeli „hivatalos” krónikások gyakran elhallgatják a hódítók bizonyos kegyetlenkedéseit, túlkapásait, és elképzelhető, hogy ezért nincs forrás a történetről. Teljességgel tehát nem kizárható, hogy a rómaiak valóban sóztak volna, de ezt semmiféle korabeli dokumentum nem támasztja alá, és 1905-nél előbbi írásos emlék nincs a történetről.

Update | Németh később történelemkönyvet írt az ötödik osztályosoknak, amiben alkalma nyílhatott megfelelő kontextusba helyezni a sószórás legendáját. Ha valakinek megvan ez a könyv, írja már meg, hogyan szerepel benne a fenti történet.

Illusztráció: Wikipédia / Citypeek