“Tárgy: Az INSTITUTUM PRO HOMINIS JURIBUS kérelme az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok Chartája alapszabályára hivatkozással, az egyenlő elbírálás elvének biztosítása a Magyar Nép számára DominiumAz ENSZ most jóváteheti akkori közömbösségét
Elhallgatott követelés, mely Trianon felülvizsgálatát kéri az ENSZ-től

Őexcellenciája Carla del Ponte
Főügyész
ENSZ Háborús Törvényszéke
New York – Hága

Tárgy: Az INSTITUTUM PRO HOMINIS JURIBUS kérelme az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok Chartája alapszabályára hivatkozással, az egyenlő elbírálás elvének biztosítása a Magyar Nép számára”

Tovább a teljes szövegre.

A levéllel kapcsolatban megkérdeztem a korábban már idézett Ablonczy Balázs történészt, a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársát. A történész szerint alaposan elolvasva az írást, néhány következtetést le lehet vonni.

– az állítólagos intézet semmilyen más összefüggésben nem szerepel a világhálón, mint magyar honlapokon és fórumokban;
– a nagyobb keresők nem tudnak Ludwig von Lang tudományos munkásságáról;
– a Vatikán hivatalos honlapja nem tud ilyen nevű intézetről (van egy Pápai Társadalomtudományi Akadémia, ennek azonban igen tiszteletre méltó tagjai és rendezvényei vannak);
– az sem világos, hogy ha lenne ilyen intézet, miért éppen Svájcba települne;
– az 1984-es pápai enciklikák, beszédek, apostoli üzenetek között semmiféle ilyen intézet nem került szóba (ilyeneket nem is enciklikával szoktak alapítani).

Ami a szöveget illeti, Ablonczy megjegyzi: magyar szerző művének tűnik, olyanénak, aki nem jogász és nem is történész. Hiányoznak a különböző nemzetközi egyezményekre való utalások, vagy akár csak az ENSZ Alapokmányának kitételei, ellenben precízen fel vannak sorolva a Magyarországtól elszakított területek – köztük Horvátország is, amelyet a két háború között a legradikálisabb nacionalisták sem akarták visszaszerezni.

Az ismeretlen szerző összemossa a trianoni és a párizsi békeszerződést akkor, amikor a jóvátétel összegeit említi: ezeket a tételeket ezeknek az országoknak az 1947-es béke után kellett kifizetni. Fura is lett volna Oroszország (a Szovjetunió) részére fizetni, amikor Szovjet-Oroszország nem volt meghívva a párizsi békekonferenciára, a békét nem írta alá, sőt elítélte. Ráadásul a nemzetközi kereskedelem ekkor még nem dolláralapú volt, és konkrét összegek Magyarország esetében nem voltak a szerződésben, arról hosszú nemzetközi tárgyalássorozat kezdődött. (Erre ugyan mondható, hogy a 2001-ben keltezett levél szerzője számította át dollárra a végső összeget, de ez is csak a „nem hivatalos” levél variációt erősíti.)

A hivatkozott “külföldi politikusok” Ablonczy szerint csak megerősítik a magyar szerzőség (vagy legalábbis: ihletettség) gyanúját: mindegyikük idézetei a különböző magyar revíziós albumok rendszeres szereplői (Pl. Igazságot Magyarországnak. Bp., 1933, Pesti Hírlap). A két világháború között sokan hivatkoztak arra, hogy az igazságtalan magyar békeszerződésnek külföldön is sok ellenfele van. Ha e nézetek könyv alakban is napvilágot láttak, e külföldi közéleti személyiségek hálás közönségre leltek Magyarországon. Mellettük működött számos olyan publicista, egyszerű kókler, aki a magyar ügyön csak nyerészkedni akart. Meggazdagodni nem lehetett, de a külügyminisztérium sajtóosztálya által folyósított apanázs sokakat kisegített átmeneti pénzzavarából – írja Ablonczy Trianon-legendák című tanulmányában.

A szövegben említett Henri Pozzi a 30-as években bukkant fel Magyarországon, francia adatok szerint a „magyar revizionizmus ügynökeként” francia személyiségek utazását szervezte Magyarországra, és jóindulatú, de felületes cikkeket írt francia lapokba. Lord Newton, azon kívül, hogy a Lordok Házában magyarbarát csoportot szervezett a revízió mellett, semmiféle hírnévvel, tettel, cselekedettel nem maradt fenn a történeti annalesekben. William C. Bullitt később lett moszkvai nagykövet. Amikor e sorokat írta Wilsonnak, az amerikai békedelegáció fiatal tagja volt, aki orosz missziója miatt lemondott tisztségéről: nem véletlen, hogy az idézetben Magyarország fel sem merül; mert az idézet nem is Magyarországra vonatkozik.

Ablonczy szerint a kulcs a magyar haditengerészet kárát taglaló részben van. Ez érthetetlenül részletes, és teljesen felesleges: a KÖZÖS osztrák-magyar hadiflotta sorsáról nem a trianoni békeszerződés rendelkezett, hanem azt még az osztrák-magyar hadvezetőség adta át olasz, délszláv, stb. kezekbe. “Juba Ferenc történész-szakértő, tengerészkapitány”- ról elsősorban le kell szögezni, hogy nem történész: tengerész, aki hajóorvosi képesítést és jogi diplomát szerzett, műkedvelő történészi munkákat írt a magyar tengerhajózásról; hajózástörténeti gyűjteményét szülővárosának, Komáromnak ajándékozta. Hatvanas évekbeli emigrációja után Nyugat-Európában különböző dolgokat publikált, sokszor a Baráth-Bobula-Badiny magyar őstörténeti (sumér-szkíta rokonságot taglaló) vonulatban, (ld. A magyarság kötődése a tengerhez az ősidőktől a legújabb időkig című munkáját).

Mindent összesítve Ablonczy az írást a klasszikus legendaképző mechanizmus – jelen esetben kimondottan káros – termékének tartja.

Fotó: fortepan.hu