A Die Zeit Stimmts című rovatának szerkesztője szerint a legenda jó példa arra, milyen keményen tartja magát egy olyan híresztelés is, amely bárki által könnyen tesztelhető. A kérdéssel foglalkozó holland fizikusok – Geert Jan van Oldenborgh és Fernando L. J. Vos – szerint mindez talán annak is köszönhető, hogy egy adott helyen ritkán van kéznél egyszerre több félig üres pezsgősüveg, így aztán nehéz kipróbálni, tényleg használt-e a kanalazás. (Hasonló véleményt fogalmaztak meg a kérdésről a New Scientist szerkesztőségében is.)

A hollandok ízlelésen alapuló, 1995-ös kutatásánál komolyabb vizsgálatra került sor még 1987-ben, amikor is az epernay-i bortanács kezdeményezésére a megbontott italok széndioxidtartalmát műszerrel mérték meg. A hat megcsapolt üvegből kettőt parafadugóval, kettőt teáskanállal zártak le, kettőt pedig fedetlenül raktak a hűtőbe. A mérés megállapította: 24 óra múltán minden pezsgő veszített erejéből, a parafával visszazárt üvegek esetében viszont a legkevésbé. A kanalas és fedetlen üvegek tartalma között viszont nem volt mérhető különbség.

A probléma legmeggyőzőbb vizsgálatáról a német WDR televízió egy műsora számolt be 2000-ben; a kísérletet Jürgen Sigler, a freiburgi bortermelő intézet szakembere felügyelte. Az eljárás során négy szituációban vizsgálták a pezsgő erejét: az első esetben ezüst teáskanállal, másodikban acélkanállal, a harmadikban egy csiptetővel zárták le a megbontott üvegeket, a negyedikben pedig nyitva hagyták. A kísérlet során a véletlen szerepét megpróbálták minimálisra csökkenteni: minden variációt 18 üvegen teszteltek. Az üvegekből egyenként 300 millilitert töltöttek ki, majd egy 7 fokos hűtőbe helyezték őket 24 illetve 48 órára. Ezt követően egy speciális műszerrel megmérték, mennyi széndioxid maradt az egyes üvegekben.

A műsorkészítők hipotézise szerint nem feltétlenül hülyeség a kanalazás. A pezsgők általában literenként 9 gramm széndioxidot tartalmaznak; 20 fokon az üvegben 5,4 bar túlnyomás mérhető. Felbontás után a széndioxid párolgásnak indul, nyugalmi állapotban azonban meglepően hosszú ideig az üvegben marad. Ha kitöltünk magunknak egy pohárnyit, az ital helyére levegő áramlik, ami idővel felmelegíti az üvegben maradt pezsgőt. Mivel a gázok hidegebb folyadékokban könnyebben oldódnak, kitöltés után csökken az üvegben maradt széndioxid oldódási képessége. Ha azonban egy ezüstkanalat teszünk az üvegbe, és visszatesszük a hűtőbe, az ezüst magas hővezető képességének köszönhetően gyorsabban lehűti az üveg tartalmát. Ez esetben tehát a kanalazás mégis hatásos lehet.

pezsgokiskanalA gyakorlat azonban nem hozott ilyen egyértelmű eredményt. Ugyan a 24 órás hűtés után még mindig igen sok széndioxid maradt az üvegekben, a különbségek azonban nem voltak számottevőek – az eltérés akár mérési hibából is adódhatott. Nagyobb különbség mutatkozott a 48 órás hűtést követően: ez esetben a csiptetővel lezárt üvegben jóval több széndioxid maradt.

A szerkesztők az egyes pezsgőket nem csak műszerekkel, hanem szakemberekkel is megvizsgáltatták. A 12 fő bevonásával végrehajtott ízlelő vizsga értékeléseinek átlaga azt mutatta: a nyitva hagyott pezsgők 24 óra után sokat veszítették minőségükből. A lezárt üvegek abszolút győzelme azonban nem tartott sokáig, 48 óra után ugyanis ez a különbség eltűnt. A kísérlet során azt is megállapították, hogy a nyitva hagyott vagy kanalakkal lezárt üvegekből a 12 legfontosabb aromaanyag aránya az eredeti egynegyedére esett vissza.

A műsorban végül adtak néhány hasznos tanácsot a pezsgők tárolására:

– a megvásárolt pezsgőket ne tároljuk hosszú ideig;
– az üveget tartsuk hűvös és sötét helyen;
– a fehér pezsgőt 7 fokos hőmérsékleten szolgáljuk fel;
– a megbontott üveget pezsgőcsipesszel zárjuk vissza, és tegyük hűtőbe.

Ha valaki ezek után is a kanalas verzióra esküszik, az ezüstkanállal jár a legjobban. De mindez csak a hűtőben ér valamit, az asztali kanalazás – főleg nagy melegben – csak ront a dolgon.