A magyar nyelvben a XVI. századig valóban húgynak nevezték a csillagot. Dömötör Tekla folklórkutató szavaival élve „a csillagnéző akkori formája a húgybanéző volt”.

Az 1400—1410-es évekből fennmaradt schlägli-szójegyzékben a következő csillagászati szavakat olvashatjuk: nap, hold, újhold, holdszegés, félhold, teljeshold, verőfény, húgy (csillag), húgybanéző (asztrológus), fényes húgy (Lucifer), est húgy (Vesperus), szekérhúgy (Plaustrum), kaszahúgy (Adartica), göncölszekér, északi szél, villámlás stb.

A hugyókázik a szemed népnyelvi szólás jelentése: “hamisan csillog”, a több száz éves szövegekben pedig Istent mint a “húgyok teremtőjét” szólítják meg könyörögve. Hajdan két ősi húgy szavunk is volt, az egyik azt jelentette, mint manapság, a másik pedig “csillag” volt.

Épp olyan véletlen volt az egyalakúság, mint mondjuk a korán esetében (időhatározó szó és muszlim szent könyv). Ám egy idő után az embereket zavarni kezdte, hogy a csillagokról beszélve kellemetlen zönge társul az előadásokhoz, és mivel volt a jelenségre másik szó is, a húgy szépen kiveszett a köznyelvből.

Forrás | Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága